Ahogy az andoni szétválás előrehaladt, a nemzetségek kulturális és szellemi állapota csaknem tízezer éven keresztül romlott, egészen Onagar koráig, aki e törzsek vezetését átvette, elhozta a békét közöttük, és akkor első alkalommal az „emberek és állatok Lélegzetadójának” imádatára vezette mindnyájukat.
Andon életfelfogása egészen zavaros volt; alig menekült meg attól, hogy tűzimádó legyen a tűz véletlen felfedezésével járó nagyfokú kényelem miatt. A józan ész azonban a saját felfedezésétől a nap, mint a meleg és a fény felsőbb és bámulatot keltő forrása felé fordította őt, mivel azonban a nap túl távoli volt a számára, nem lett belőle napimádó.
Az andonfiaknak az elemektől—a mennydörgéstől, a villámlástól, az esőtől, a hótól, a jégesőtől és a jégtől—való félelme már korán megjelent. De a régmúlt idők állandóan visszatérő késztetése az éhség volt, és mivel főként állathúson éltek, végül kialakították az állatimádat egy formáját. Andon számára a nagytestű zsákmányállatok a teremtő és fenntartó erő jelképei voltak. Időről időre szokásukká vált, hogy e különféle nagyobb állatokat az imádatuk középpontjába helyezzék. Egy adott állat népszerűségének idején az állat durva körvonalait rajzolták a barlangfalakra, és később, ahogy az ábrázolási műtudásuk fejlődött, ilyen állatistent véstek a különféle díszítőelemek közé.
Az andoni népek nagyon hamar kialakították a törzsi hódolat tárgyát képező állat húsának fogyasztásától való tartózkodás szokását. Később azonban annak érdekében, hogy a fiataljaik elméjére nagyobb hatást gyakoroljanak, kialakítottak egy olyan hódolati szertartást, melyet az egyik ilyen tisztelt állat teste körül végeztek; és még később a leszármazottaik e kezdetleges előadást kifinomultabb áldozó szertartássá fejlesztették. Innen ered az áldozás, mint az istenimádat része. Ezt az eszmét dolgozta ki Mózes a héber szertartásban és ezt Pál apostol elvben meg is őrizte, mint a bűn „vérontás” által való levezeklésének hittételét.
Onagarnak, ezen egyszerű népek nagy tanítójának az imája is azt mutatja, hogy e fejletlen emberi lények életében a legfontosabb dolog az élelem volt. Ez az ima így hangzott:
„Ó, Élet Lehelete, add meg a napi élelmünket ma, szabadíts meg minket a jégátoktól, ments meg bennünket az erdei ellenségeinktől és irgalommal fogadj minket a Nagy Túloldalon.”
Onagar főhadiszállást tartott fenn az ősi Földközi-tenger északi partján, a mai Káspi-tenger térségében egy Oban nevű településen, mely a Mezopotámia déli területeitől észak felé vezető, majd itt nyugatra forduló gyalogút pihenőhelye volt. Obanból tanítókat küldött ki a távoli településekre, hogy terjesszék az egy Istenségre vonatkozó új tantételeit és a túlvilágról alkotott elképzelését, melyet ő a Nagy Túloldalnak nevezett. Onagar küldöttei voltak a világ első hitterjesztői; szintén ők voltak az első emberi lények, akik megsütötték a húst, akik először használták rendszeresen a tüzet az ételkészítéshez. A húst nyársra tűzve és forró köveken készítették el; később nagyobb darabokat sütöttek a tűzön, azonban a leszármazottaik csaknem teljesen visszatértek a nyers hús fogyasztásához.
Onagar 983.323 évvel ezelőtt született (Kr.u. 1934-hez képest), és hatvankilenc évet élt. A Bolygóherceg előtti időkben élt ragyogó elme és szellemi vezető teljesítményének áttekintése izgalmas beszámoló arról, hogy e fejletlen népeket miként szervezte valódi társadalommá. Hatékony törzsi kormányzást létesített, olyat, melyhez foghatót az egymást követő nemzedékek évezredeken keresztül sem tudtak kialakítani. A Bolygóherceg megérkezéséig ilyen magasan fejlett szellemi polgárosultság nem létezett a földön. Ezek az egyszerű emberek valódi, bár kezdetleges vallással rendelkeztek, mely azonban a leépülő leszármazottaik számára végleg elveszett.
Bár Andon és Fonta is kapott Gondolatigazítót, miként a leszármazottaik közül még sokan, az Igazítók és az őrangyal-szeráfok csak Onagar korától fogva jöttek nagy számban az Urantiára. Ez tényleg az ősember aranykora volt.