1.000.000.000 évvel ezelőtt kezdődött el ténylegesen az Urantia története. A bolygó nagyjából elérte a mai méreteit. Ekkoriban vették a Nebadon fizikai nyilvántartásaiba és kapta az Urantia nevet.
A légkör, valamint a nedvesség szakadatlan kicsapódása elősegítette a földkéreg lehűlését. A tűzhányó-tevékenység hamar kiegyenlítette a belső hő okozta nyomást és a kéreg összehúzódását; és amint a tűzhányók működése viszonylag rövid idő alatt lecsökkent, a kéreg kihűlése és elrendeződése korszakának kiteljesedésével földrengések jelentkeztek.
Az Urantia igazi földtani történelme akkor kezdődött el, amikor a földkéreg annyira kihűlt, hogy az első világtenger kialakulhatott. A vízgőz lecsapódása a föld hűlő felszínére addig folytatódott, amíg gyakorlatilag teljesen ki nem vált a légkörből. Ezen időszak végére a tenger kiterjedése világméretű lett, átlagosan másfél kilométernél valamivel nagyobb vízmélységgel borította az egész bolygót. Az árapály jelensége a maihoz nagyon hasonló volt, azonban ezen ősi világtenger vize nem sós volt; a világot gyakorlatilag édesvíz borította. Akkoriban a klór legnagyobb része különböző fémekkel alkotott vegyületekben fordult elő, de elegendő mennyiségben hidrogénnel is összekapcsolódott, s ezért a víz enyhén savas volt.
E réges-régi korszak kezdetén úgy tűnhetett, hogy az Urantia vízzel borított bolygó lesz. Az idők folyamán azonban mélyebben elhelyezkedő és ezért sűrűbb ömledékfolyamok törtek elő a mai Csendes-óceán talapzatára, és a vízzel borított felszínnek ez a része meglehetősen lesüllyedt. Az első szárazföldtalapzat a fokozatosan vastagodó földkéreg egyensúlybontó hatásának kiegyenlítésére emelkedett ki a Világtengerből.
950.000.000 évvel ezelőtt az Urantia egyetlen hatalmas szárazföld és egy összefüggő víztömeg, a Csendes-óceán képét mutatja. Tűzhányók még sok helyen működnek, és a földrengések is gyakoriak és irtózatos erejűek. A meteorok tovább bombázzák a bolygót, de már csökkenő hevességgel és méretben. A légkör tisztulása megindul, azonban a széndioxid mennyisége továbbra is jelentős. A földkéreg fokozatosan megszilárdul.
Ekkoriban sorolták be az Urantiát a Satania csillagrendszer bolygói igazgatási rendjébe és vették fel a Norlatiadek életnyilvántartásába. Ezután kezdődött el e kicsi és jelentéktelen szféra igazgatási rendbe vétele, mely bolygónak az a sors jutott, hogy Mihály később itt teljesítse a rendkívüli halandói alászállási küldetését, itt élje meg azokat az élményeket, melyek miatt az Urantiát a helyi világegyetemben azóta a „kereszt világa” néven emlegetik.
900.000.000 évvel ezelőtt került sor a Satania első jerusemi felderítő csapatának az Urantiára való megérkezésére, melynek célja a bolygó vizsgálata és az életkísérleti állomáshoz szükséges feltételek alakulására vonatkozó jelentés készítése volt. E huszonnégy tagú bizottságban helyet kaptak élethordozók, Lanonandek Fiak, melkizedekek, szeráfok, valamint a mennyei élet egyéb, a bolygói élet megszervezésének és igazgatásának kezdeti szakaszában szerepet játszó rendjei.
A bolygó tüzetes vizsgálata után a bizottság visszatért a Jerusemre és kedvező tartalmú jelentést tett a Csillagrendszer Fejedelemnek, melyben javasolták az Urantia felvételét az életkísérleti nyilvántartásba. Bolygótok ennek megfelelően tizedes jerusemi besorolást kapott, és az élethordozókat értesítették arról, hogy engedélyt kapnak új gépies, vegyi és villamos életminták létesítésére, mihelyt megkapták az életátviteli és beültetési felhatalmazásaikat.
A bolygó birtokbavételével kapcsolatos eljárásokat a szokásoknak megfelelően a tizenkét fős jerusemi vegyesbizottság zárta le, és az edentiai hetvenek bolygóügyi bizottsága hagyta jóvá. Az élethordozók tanácsadói által javasolt terveket végül elfogadták a Szalvingtonon. Nem sokkal ezután a nebadoni híradások arról számoltak be, hogy az Urantia lesz az, ahol az élethordozók végrehajtják hatvanadik sataniai kísérletüket, melynek célja a nebadoni életminták sataniai fajtájának felerősítése és továbbfejlesztése.
Nem sokkal azt követően, hogy az egész Nebadonban a világegyetemi híradásokban elismerték az Urantiát, a bolygó a világegyetem teljes jogú tagja lett. Röviddel ezután jegyezték be a felsőbb-világegyetem kis- és nagyövezeti központi bolygóinak nyilvántartásaiba; és még e korszak vége előtt az Urantia bekerült az Uversza bolygói élet nyilvántartásába is.
Az egész korszakot gyakori és erős viharok jellemezték. A kezdetleges földkéreg folytonos mozgásban volt. A felszín kihűlési folyamata a hatalmas ömledékfolyamok megjelenésével váltakozott. A felszínen ma már sehol sem található meg ez az eredeti kéreg. Ez az anyag teljes egészében rengetegszer összekeveredett a mélyről feltörő ömledékkel és elkeveredett az ősi világtenger lerakódó üledékével.
A világ egyetlen felszíni pontján sem lelhető fel ezekből az ősi, elő-világtengeri sziklák átalakult maradványaiból több mint az északkelet-kanadai Hudson-öböl környékén. Ezt a nagykiterjedésű gránit kiemelkedést a világtengeri idők előtti korokból származó kőzetek alkotják. E kőzetrétegeket a földtani erők felhevítették, meghajlították, megcsavarták, kisimították, és újra és újra átformálták.
A világtengeri korszakokban hatalmas mennyiségű kövületmentes kőzetréteg rakódott le ezen az ősi tengerfenéken. (Mészkő keletkezhet vegyi kiválás útján; a régi mészkő tömegeknek nem a teljes része képződött a tengeri élet üledékéből.) Ezekben az ősi kőzetképződményekben nem lelhetők fel az élet nyomai; nem tartalmaznak kövületeket, hacsak ezek a régebbi, életelőtti rétegek a későbbi lerakódási korszakokból származó üledékekkel össze nem keveredtek.
A föld korai kérge kezdetben igen bizonytalan egyensúlyi állapotban volt, de a hegységképződés folyamata még nem indult meg. A bolygó a kialakulása során a gravitációs nyomás miatt húzódott össze. A hegységek nem az összehúzódó földgömb hűlő kérgének összeroppanásából keletkeznek; megjelenésük későbbre tehető, és az esők, a gravitáció és a kimaródás eredményeként alakulnak ki.
A szárazföldtalapzat e korban addig emelkedett, míg ki nem terjedt a földfelszín csaknem tíz százalékára. Hatalmas földrengések csak azután kezdődtek, hogy a szárazföldtalapzat jelentős mértékben a tengerszint fölé emelkedett. Amint viszont elkezdődtek, hosszú időn keresztül egyre növekvő gyakorisággal és erősséggel zajlottak. Az évmilliók során aztán mérséklődött a tevékenységük, az Urantián azonban ma is mintegy napi tizenöt földrengés észlelhető.
850.000.000 évvel ezelőtt köszöntött be a földkéreg tényleges és biztos egyensúlyi állapotba kerülésének első korszaka. A nehezebb fémek legnagyobb része már elindult a bolygó középpontja felé; a hűlő kéreg már nem süllyedt olyan nagy mértékben, mint a korábbi időszakokban. Javult az egyensúlyi helyzet a kilépő szárazföld és a nehezebb tengerágyazat között. A kéreg alatti ömledékfolyam gyakorlatilag az egész bolygóra kiterjedt, és ez mérsékelte és ellensúlyozta a folytonos hűlés-összehúzódás-felszínelcsúszás jelenségéből eredő hullámzást.
A tűzhányókitörések és a földrengések gyakorisága és hevessége tovább mérséklődött. A légkörben csökkent a tűzhányógázok és a vízgőz mennyisége, de a széndioxid tartalom továbbra is nagy volt.
A villamos zavarok szintén csökkentek, úgy a levegőben, mint a felszínen. Az ömledékfolyamok olyan elemkeverékeket hoztak a felszínre, melyek változatosabbá tették a földkérget és jobban szigetelték a bolygót bizonyos térenergiáktól. Mindez nagyban hozzájárult a földi energiának és ezen energia áramlásának olyan jellegű szabályozásához, mint amely a mágneses sarkok mai működésében megfigyelhető.
800.000.000 évvel ezelőtt vette kezdetét az első nagy szárazföldi korszak, a földrészek jelentős mértékű kiemelkedésének kora.
A földi hidroszférának előbb a Világtengerré, majd a Csendes-óceánná való lecsapódása következtében ez utóbbi víztömeget úgy kell elképzelni, mint amely akkoriban a földfelszín kilenctizedét összefüggő vízréteggel borította. A vízbe zuhanó meteorok a tengerfenéken gyűltek össze, és a meteorok általában nehézfémekből álltak. A szárazföldre hulló darabok nagymértékben oxidálódtak, majd kimaródtak és belemosódtak a tengeri medencékbe. Így a tengerfenék egyre nehezebb lett, és ehhez még hozzáadódott a néhol tizenhat kilométer magasságú vízoszlop súlya is.
A Csendes-óceán egyre növekvő nyomóerői tovább emelték a szárazföldtalapzatot. Európa és Afrika elkezdett kiemelkedni a tenger mélyéből azokkal a földtömegekkel együtt, melyeket ma Ausztráliának, Észak- és Dél-Amerikának, valamint a Déli-sark földrészének neveznek, míg a Csendes-óceán ágyazata a földrészek emelkedését ellensúlyozandó tovább süllyedt. Ezen időszak végére a földfelszín közel egyharmada már szárazföld, mégpedig egybefüggő szárazföld volt.
A szárazföld kiemelkedésének erősödésével megkezdődött az időjárási különbségek kialakulása. A szárazföld kiemelkedése, a mindenségrendi felhők és a világtengeri hatások számítanak a legmeghatározóbb tényezőnek a hullámzó éghajlati változások létrejöttében. A szárazföldek kiemelkedési folyamatának tetőpontján az ázsiai hátság elérte a közel tizennégy és fél kilométeres magasságot. Ha több nedvesség lett volna a levegőben ilyen hegymagasságban, akkor hatalmas jégtakarók alakultak volna ki; a jégkorszak sokkal hamarabb köszöntött volna be. Csak néhány százmillió év elteltével került sor újból ilyen mértékű szárazföld keletkezésre.
750.000.000 évvel ezelőtt jelentek meg az első törések a szárazföldtalapzatban, mint amilyen a nagy észak-déli törésvonal is, amibe később benyomult a világtenger és előkészítette a színteret az észak- és dél-amerikai földrész, valamint Grönland nyugatra sodródásához. A hosszanti kelet-nyugati hasadék elválasztotta Afrikát Európától és elvágta Ausztrália, a csendes-óceáni szigetek és a Déli-sark földtömegét az ázsiai földrésztől.
700.000.000 évvel ezelőtt az Urantián egyre kedvezőbb feltételek teremtődtek az élet fenntartásához. A földrészvándorlás folytatódott; a világtenger ujjszerű, hosszúkás alakú tengerek keletkezése révén egyre tovább nyomult a szárazföldek belseje felé, kialakítva ezzel azokat a sekély vizeket és védett öblöket, melyek igen alkalmasak a tengeri élet lakhelyéül.
650.000.000 évvel ezelőtt a szárazföldek még jobban elváltak egymástól, és emiatt tovább nőtt a parti tengerek kiterjedése. E vizekben igen gyorsan kialakult az urantiai élet számára oly alapvető fontosságú vízminőséget biztosító sótöménység.
Ezek a tengerek és későbbi utódaik írták meg az urantiai élet könyvének első fejezeteit, és jól megőrződött kőlapokon vezették a történetet kötetről kötetre, amint a korszakok és a különböző korok egymást váltották. Az ősidők beltengerei valóban az evolúció bölcsőjét jelentették.
[Ezt az írást az első Urantia Alakulat tagja, ma állandó megfigyelőként működő Élethordozó készítette.]
Magyar fordítás © Urantia Alapítvány. A kiadó engedélyével.