Amint az élet és fény korszakába jutott világok a kezdeti szakaszból a hetedik korszak felé fejlődnek, fokozatosan érnek meg a Hétszeres Isten valóságának megértésére, amely a Teremtő Fiú iránti rajongástól a paradicsomi Atya imádatáig terjed. Az ilyen világok történelmének hetedik szakaszában az örökké fejlődő halandók egyre többet tudnak meg a Legfelsőbb Istenről, miközben élénken észlelik a Végleges Isten mindenre kiterjedő segédkezésének valóságát.
E dicső korszakban az örökké fejlődő halandók legfontosabb elfoglaltsága az Istenség felfogható elemeinek—az igazságnak, a szépségnek és a jóságnak—a jobb megértésére és teljesebb felfogására való törekvés. Ez jelképezi azt az erőfeszítést, hogy az ember felismerje Istent az elmében, az anyagban és a szellemben. E keresés során a halandó egyre jobban belemerül a bölcselet, a mindenségtan és az isteniség tapasztalati úton történő tanulmányozásába.
A bölcseletet valamennyire már értitek, és az isteniséget már az istenimádatban, a mások szolgálatában és a személyes szellemi tapasztalásban fogjátok fel, de a szépség keresését—a mindenségtant—túl gyakran az ember puszta művészi törekvéseinek tanulmányozására korlátozzátok. A szépség, a művészet nagyrészt az éles ellentétek egyesítésének kérdése. A változatosság alapvető a szépség fogalmában. A legfelsőbb szépség, a véges művészet csúcsa nem más, mint a Teremtő és a teremtmény mindenségrendi szélsőségei roppant nagy voltának egyesítését mutató színmű. Amikor az ember megtalálja Istent és az Isten megtalálja az embert—a teremtmény olyan tökéletessé válik, mint a Teremtő—az a legfelsőbb szintű szépség fenséges elérése, a mindenségrendi művészet csúcsára való eljutás.
Az anyagelvűség, az istent nem ismerés így a visszataszító dolgok csúcsa, a szép véges ellentételének kiteljesedése. A legmagasabb rangú szépség az előbb-létezett összarányos valóságban megszületett változatok egyesülésének látképét alkotja.
A mindenségtani gondolatszintek elérése magába foglal:
l. Kíváncsiságot. Az összhang iránti vágy és a szépség iránti szomj. Állhatatos próbálkozás az összarányos mindenségrendi kapcsolatok új szintjeinek felfedezésére.
2. Szépségtani érzéket. A szépség szeretete és a minden alkotó megnyilvánulás művészi vonásának egyre teljesebb értékelése a valóság minden szintjén.
3. Etikai érzékenységet. Az igazság felismerésén keresztül a szépség értékelése elvezet mindama dolgok örök helyénvalóságának érzékeléséhez, melyek hatással vannak az isteni jóság felismerésére azokban a kapcsolatokban, melyeket az Istenség tart fenn minden lénnyel; és így még a mindenségtan is elvezet az isteni valóságértékek—az Isten-tudat—kereséséhez.
A fény és élet korszakába lépett világokon a legnagyobb figyelem az igazság, a szépség és a jóság megértésére irányul, mivel e minőségértékek magukba foglalják az Istenség kinyilatkoztatását az idő és tér birodalmai számára. Az örökkévaló igazság jelentéstartalmai együttesen szólnak a halandó ember értelmi és szellemi természetéhez. Az egyetemes szépség magába foglalja a mindenségrendi teremtés egybeillő kapcsolódásait és ütemeit; ez még tisztábban értelmi vonzerő, és ez vezet az anyagi világegyetem egységes és összehangolt értelmezése felé. Az isteni jóság jelenti a végtelen értékek kinyilatkoztatását a véges elme számára, amelyben ezeket felfoghatja és ahol ezek az értékek egészen az emberi felfogóképesség szellemi határáig terjedhetnek.
Az igazság a tudomány és a bölcselet alapja, s ez képezi a vallás értelmi alapját. A szépség élteti a művészetet, a zenét és a teljes emberi tapasztalásban jelentőséggel bíró szabályos ismétlődéseket. A jóság felöleli az etikai érzéket, az erkölcsiséget és a vallást—a tökéletesség iránti tapasztalásbeli vágyat.
A szépség létezése éppúgy maga után vonja az értékeket elismerő teremtmény-elme jelenlétét, mint amilyen bizonyosan a fokozatos fejlődés ténye a Legfelsőbb Elme fölérendeltségét jelzi. A szépség nem más, mint a jelenségszintű valóság kiterjedt széttagozódásában értelmileg felismert összarányos tér-idő egységbe rendeződés, melynek egésze az előbb-létezett és örök egyetlenségből származik.
A jóság a különböző, isteni tökéletességű szintek viszonylagos értékeinek elmebéli felismerése. A jóság felismeréséhez szükséges az erkölcsi besorolású elme megléte, mégpedig a jó és a rossz között különbséget tenni képes személyes elméé. A jóság, a nagyság birtokolása viszont a valódi isteniség-elérés mértéke.
Az igazi összefüggések felismerése feltételezi az igazat a tévestől megkülönböztetni képes elmét. Az adományozott Igazság Szelleme, amely jelen van az urantiai ember elméjében, tévedhetetlenül válaszol az igazságra—ez nem más, mint az az élő szellemi kapcsolat minden dolog és minden lény között, amely az Isten felé tartó örök felemelkedésben mindezek összhangba hozásakor alakul ki.
Minden elektron, gondolat vagy szellem minden lendülete külön cselekvő egység is az egész világegyetemben. Csak a bűn szigetelődik el és a rossz áll ellen a gravitációnak az elme- és szellemi szinteken. A világegyetem egy teljes egész; elszigetelten létező dolog, élő lény nincs. Az önmegvalósítás magvában rossz, ha közösségellenes. Szó szerint igaz: „Senki sem él önmagának.” A mindenségrendi közösségbe tagozódás alkotja a személyiség-egyesítés legmagasabb fokát. Jézus mondta: „Aki a legnagyobb akar lenni közöttetek, annak engedjétek meg, hogy mindenkit szolgálhasson.”
Még az igazságot, a szépséget és a jóságot is—az ember értelmi közeledését az elme, az anyag és a szellem világegyeteméhez—az isteni, legfelsőbb eszménykép egyetlen egyesített fogalmává kell összefogni. Miként a halandói személyiség egyesíti magában az anyagi, az elmei és a szellemi emberi tapasztalásokat, úgy válik ez az isteni és legfelsőbb eszmény erő-egyesítetté a Felsőségben, és ezt követően alakul személyiségi jellegűvé, mint az atyai szeretet Istene.
Ahhoz, hogy teljes betekintést nyerjünk a részeknek bármely adott egészhez való kapcsolódásaiba, szükség van az összes rész és az adott egész viszonyának a megértésére; és a világegyetemben ez a teremtett részeknek az Alkotó Teljességhez való viszonyát jelenti. Így válik az Istenség az egyetemes és örök fejlődés felsőbb rendű, sőt végtelen céljává.
Az egyetemes szépség a Paradicsom-Sziget tükröződésének felismerése az anyagi teremtésben, míg az örökkévaló igazság nem más, mint a paradicsomi Fiak különleges segédkezése, azoké a Fiaké, akik nemcsak a halandó fajoknak adják magukat, hanem minden néphez el is küldik az ő Igazság-szellemüket. Az isteni jóság még teljesebben megjelenik a Végtelen Szellem sokféle személyiségének szeretetteljes segédkezésében. De a szeretet, vagyis az említett három jegy összessége az ember azon felfogásának tekinthető, hogy az Isten az ő szellem-Atyja.
A fizikai anyag az abszolút Istenségek paradicsomi energia-ragyogásának tér-idő árnyéka. Az igaz jelentéstartalmak az Istenség örökkévaló szavának halandó-értelmi tükröződései—a legfelsőbb fogalmak tér-idő értelmezése. Az isteniség jóságértékei az Egyetemes, az Örökkévaló és a Végtelen szellemszemélyiségeinek irgalmas segédkezései az evolúciós szférák tér-időbeli, véges teremtményei számára.
Az isteniség e jelentőségteljes valóságértékei isteni szeretetként vegyülnek össze az Atyának az egyes személyes teremtményekkel kialakított kapcsolatában. Mindezek összehangolása a Fiúban és az ő Fiaiban isteni irgalomként megy végbe. Azok a Szellemen és az ő szellemi gyermekein keresztül isteni segédkezésként jelenítik meg jegyeiket, s ez az idő gyermekei iránti szeretetteljes könyörületesség bemutatása. E három isteniséget elsődlegesen a Legfelsőbb Lény testesíti meg erő-személyiség egységbe rendeződésként. Ezeket a Hétszeres Isten különféleképpen nyilvánítja ki az isteni jelentéstartalmak és értékek hét különböző társulásában a hét felemelkedési szinten.
A véges ember számára az igazság, a szépség és a jóság az isteniség valóságának teljes kinyilatkoztatását magába foglalja. Amint az Istenség szeretetalapú értelmezése szellemileg kifejeződik az Istent ismerő halandók életében, úgy megjelennek az isteniség gyümölcsei is: az értelemre épülő béke, a társadalmi haladás, az erkölcsi megelégedés, a szellemi öröm és a mindenségrendi bölcsesség. A fény és élet korszakának hetedik szakaszába jutott világon a fejlettebb halandók már megtanulták, hogy a szeretet a legnagyobb dolog a világegyetemben—és tudják, hogy az Isten szeretet.
A szeretet a vágy arra, hogy másokkal jót tegyünk.
[Ezt az írást az Urantiára látogató egyik Fenséges Hírvivő készítette a Nebadoni Kinyilatkoztatási Testület felkérésére, együttműködésben egy bizonyos Melkizedekkel, aki az Urantia Bolygóhercegének helyetteseként tevékenykedik.]
* * * * *
Az Egyetemes Egységről szóló ezen írás a huszonötödik abban a sorban, melyet a Mantutia Melkizedek vezette, tizenkét főből álló nebadoni bizottság engedélye alapján működő szerzői munkacsoport hitelesített. A beszámolókat a feletteseink által jóváhagyott eljárással szerkesztettük és angol nyelven készítettük urantiai időszámítás szerint 1934-ben.
Magyar fordítás © Urantia Alapítvány. A kiadó engedélyével.