A természetes, fizikai halál nem elkerülhetetlen velejárója a halandói létnek. A fejlettebb evolúciós lények, létpolgárok többsége a végső, fény és élet korát elért bolygókon már nem hal meg; a húsvér testbeli életből közvetlenül mennek át a morontia létbe.
Az anyagi életből a morontia állapotba való átmenetnek—a halhatatlan léleknek a bent lakozó Igazítóval való eggyé kapcsolódásának—a megtapasztalására egyre gyakrabban kerül sor arányosan azzal, ahogy a bolygó az evolúciós fejlődésben előrehalad. Eleinte az egyes korszakokban csak néhány halandó éri el a szellemi fejlődés átlépést biztosító szintjeit, azonban a Tanító Fiak egymást követő korszakainak eljövetelével egyre több igazítói eggyé kapcsolódásra kerül sor még azelőtt, hogy a fejlődő halandók hosszúra nyúlt élete véget érne; és amikor eljön a Tanító Fiak utolsó küldetésének ideje, e nagyszerű halandóknak már körülbelül a negyede mentesül a természetes haláltól.
Később, a fény és élet korszakában a köztes teremtmények vagy a társaik érzékelik a valószínű lélek-Igazító egyesülés közelgő állapotát és jelzik ezt a beteljesülés-őrangyaloknak, akik aztán tájékoztatják azt a véglegesrendűekből álló csoportot, amelynek felügyelete alatt a halandó várhatóan működni fog; ezután a Bolygó Fejedelem elrendeli, hogy a halandó hagyjon fel minden bolygói kötelezettségének teljesítésével, vegyen búcsút a származásának világától és menjen a Bolygó Fejedelem belső templomába, s ott várakozzon a morontia átmenetre, az átlépési villanásra, mely az evolúció anyagi területéről átviszi őt az előszellemi fejlődés morontia szintjére.
Amint az eggyé kapcsolódásra pályázó halandó családja, barátai és a munkacsoportjába tartozók összegyűltek a morontia templomban, elhelyezkednek a központi emelvény körül, ahol az eggyé kapcsolódásra pályázó várakozik, miközben szabadon beszélgethet az összegyűlt barátaival. Mennyei személyiségek egy közbenső kört formálnak abból a célból, hogy megvédjék az anyagi halandókat azon energia-megnyilvánulás hatásától, mely az „életvillanás” pillanatában nyilvánul meg s megszabadítja a felemelkedésre pályázót az anyagi test kötelékeitől, s amely az ilyen evolúciós halandó számára mindent véghez visz, melyet a természetes halál is megtesz azoknak, akik úgy szabadulnak meg a húsvér testből.
Sok eggyé kapcsolódásra pályázó is összegyűlhet egyszerre a tágas templomban. Mily csodálatos, amikor az így összegyűlt halandók tanúivá válnak annak, hogy az ő szerettük felemelkedik a szellemi lángokban, és mily ellenpontját jelenti mindez azoknak a megelőző korszakoknak, amelyekben a halandók kénytelenek a föld elemeinek átadni a halottjukat! Az emberi evolúció korábbi korszakaira jellemző sírás és jajgatás jeleneteit itt már felváltja a mámorító öröm és legmagasabb rendű elragadtatás, amint ezen Istent ismerő halandók elbúcsúznak egy rövid időre a szeretteiktől, ahogy az anyagi közösségekből kiszakítják őket az elemésztő nagyság és a felemelkedő dicsőség szellemi fényei. A fényben és életben megállapodott világokon a „temetések” a legmagasabb rendű öröm, a mély megelégedettség és a leírhatatlan remény alkalmai.
E fejlődő halandók lelke egyre jobban megtelik hittel, reménnyel és bizonyossággal. Az átlépési szentély körül gyülekezőket átjáró szellem hasonlít arra a szellemre, mely azon örvendező barátokat és rokonokat tölti el, akik az egyikük záróvizsgájára jönnek el vagy akik azért jönnek össze, hogy valamely nagy megtiszteltetésben részesítsék az egyik társukat. Határozottan hasznos lenne, ha a kevésbé fejlett halandók képesek lennének megtanulni, hogy úgy tekintsenek a halálra, mint ami ugyanilyen derűt és jókedvet hoz.
A halandó megfigyelők semmit sem láthatnak az átlépett társukból azt követően, hogy az eggyé kapcsolódási villanás megtörtént. Az ilyen átlépett lelkeket az Igazító szállítja át közvetlenül a megfelelő morontia-felkészítési világ feltámadási csarnokába. Az élő emberi lényeknek a morontia világra való átvitelével kapcsolatos eseményeket egy olyan főangyal felügyeli, akit e világra azon a napon jelöltek ki, amikor az először elérte a fény és élet korszakát.
Amikor egy világ eljut a fény és élet negyedik szakaszába, akkor a halandóknak már több mint a fele ilyen átmenet révén távozik a világból. A halál visszaszorulása tovább folytatódik, de nekem nincs tudomásom olyan csillagrendszerről, amelynek lakott világai, beleértve még azokat is, ahol már régen beköszöntött az élet korszaka, teljesen mentesek lennének a természetes haláltól, mint a húsvér test kötelékeitől való megszabadulás eljárásától. Addig is, amíg a bolygói evolúció ilyen felsőbb szintjét mindenütt el nem érik, a helyi világegyetemek morontia-felkészítési világainak tovább kell szolgálniuk úgy, mint a morontia fejlődő lények nevelési és kulturális szférái. A halál kiküszöbölése elméletileg lehetséges, de az én megfigyeléseim szerint ilyen még sohasem történt. Ezt az állapotot talán majd a végleges bolygói lét hetedik szakasza egymást követő korszakainak általános kiteljesedésében lehet elérni.
A végleges rendű szférák virágkorában az átlépett lelkek nem mennek át a lakóvilágokon. Hallgatóként sem tartózkodnak majd a csillagrendszeri vagy csillagvilági morontia világokon. Nem mennek át a morontia élet egyetlen korai szakaszán sem. Ők az egyetlen felemelkedő halandók, akik az anyagi létezésből a félszellemi állapotba átvivő morontia átmenettől majdhogynem mentesülnek. Az ilyen, Fiú által magához vont halandók első tapasztalásukat a felemelkedési létpályán a világegyetemi központok fejlődési világain teljesített szolgálat során szerzik meg. A Szalvington e tanulmányvilágairól tanárokként térnek vissza, mégpedig azokhoz a világokhoz, amelyeket elhagytak, ezután pedig a halandói felemelkedés kiépített útján továbbhaladnak befelé, a Paradicsom felé.
Bárcsak képesek lennétek ellátogatni egy ilyen előrehaladott fejlődési szakaszban lévő bolygóra, gyorsan megértenétek annak okait, hogy miért gondoskodnak különféleképpen a felemelkedő halandók fogadásáról a lakóvilágokon és a felsőbb morontia világokon. Akkor rögtön megértenétek, hogy az olyan magasan fejlett szférákról jövő lények mennyire felkészültek a paradicsomi felemelkedésük folytatására már jóval azelőtt, hogy az átlagos halandó megérkezne az olyan zavarodott és elmaradott világról, mint az Urantia.
Nem számít, hogy milyen bolygói fejlettségi szintről érik el az emberi lények a morontia világokat, a hét lakószféra elegendő lehetőséget biztosít számukra ahhoz, hogy gyarapítsák tapasztalataikat tanár-tanítványként mindenben, amit a szülőbolygójuk adott fejlettségi szintje miatt nem tudtak elsajátítani.
A világegyetem kifogyhatatlanul bőséges e kiegyenlítő eljárások alkalmazásában, melyek rendeltetése az, hogy egyetlen felemelkedő se fosztassék meg olyasmitől, ami az ő felemelkedési tapasztalása szempontjából lényeges.