Az evolúciós világok saját akarattal bíró, erkölcsi teremtményeit mindig foglalkoztatja az az át nem gondolt kérdés, hogy vajon a végtelenül bölcs Teremtők miért engedik meg a rossz és a bűn létét. Nem értik meg, hogy mindkettő szükségszerű, ha a teremtmény valódi szabadságot kap. A fejlődő ember vagy a csodás angyal szabad akarata nem pusztán bölcseleti fogalom, jelképes eszménykép. A jó és a rossz közötti választásra való emberi képesség világegyetemi valóság. A szabadság, hogy önmaga választhasson, a Legfőbb Urak adománya, és ők nem engedik meg bármely lénynek vagy lények csoportjának, hogy a tágas világegyetemben akár egyetlen személyiséget is megfosszanak ettől az istenadta szabadságtól—még azt sem engedik meg, hogy az ilyen félrevezetett és tudatlan lények a rosszul értelmezett személyes szabadságot élvezzék.
Bár a rosszal (bűnnel) való tudatos és teljes azonosulás egyenlő a nemléttel (a megszűnéssel), a bűnnel való ilyesféle személyes azonosulás időpontja és a büntetés végrehajtásának—a rossz szándékos befogadására önmagától adott válasznak—az időpontja között mindig lennie kell egy elegendően hosszú időtartamnak, mely lehetővé teszi az ilyen egyedi világegyetemi helyzet olyan megítélését, mely az összes érintett világegyetemi személyiségnek teljes mértékben megfelel és amely oly méltányos és oly igazságos, hogy azt még maga a bűnös is elfogadja.
Ha viszont a világegyetemi lázadó az igazság és a jóság valósága ellenére elutasítja az ítélet elfogadását, és ha a vádlott a szívében meglátja az ítélet igazságosságát, de elutasítja annak beismerését, akkor a Nappalok Elődeinek mérlegelése szerint a büntetés kiszabását el kell halasztani. Márpedig a Nappalok Elődei elutasítják bármely lény megsemmisítését mindaddig, amíg minden erkölcsi érték és az összes szellemi valóság kihuny mind a gonosztevőben, mind pedig az ő támogatóiban és a vele esetleg rokonszenvezőkben.