Míg a világegyetemi erő tér-töltése egyenletes eloszlású és tagolatlan szerveződésű, addig az energia anyaggá való szerveződése során meghatározott méretű és tömegű elkülönült részecskékké sűrűsödik—ez nem más, mint tökéletes gravitációs válasz.
A helyi vagy egyenes irányú gravitáció az anyag atomi szerveződésének megjelenésével lép működésbe. Az atomi szerveződés előtt álló anyag a röntgensugárzás és egyéb hasonló energiák hatására kismértékben érzékeny a gravitációra, de a szabad, nem kötött és töltetlen elektron-energia részecskék vagy a szabad ultimatonok semmilyen mérhető egyenes irányú gravitációs kölcsönhatást nem mutatnak.
Az ultimatonok kölcsönösen vonzzák egymást, és kizárólag a Paradicsom körön visszatérő gravitációs vonzásának engedelmeskednek. Egyenes irányú gravitációs kölcsönhatás híján így a világegyetemi téráramlásban maradnak. Az ultimatonok gyorsuló keringésük során képesek eljutni addig a pontig, ahol részleges ellengravitációs viselkedést mutatnak, de az egyediségük elveszítéséhez szükséges szökési határsebességet az erőszervezőktől és az erőtér-irányítóktól függetlenül nem képesek elérni, nem tudnak visszatérni a hatóenergia-szakaszba. Az ultimatonok a valóságban csak akkor léphetnek ki a fizikai létállapotból, amikor egy kihűlő vagy haldokló nap végső szétesésének részesei.
Az Urantián ismeretlen ultimatonok sok fizikai működési szakaszon keresztül lassulva jutnak el az elektron-szerveződéshez szükséges keringési energiák megszerzéséig. Az ultimatonok háromféleképpen mozoghatnak: kölcsönös ellenállás a mindenségrendi erőnek, ellengravitációs potenciállal bíró egyedi keringések, és az egymással kölcsönhatásban álló száz ultimaton elhelyezkedése az elektronon belül.
Az elektronban a kölcsönös vonzás tartja össze a száz ultimatont; és egy átlagos elektronban soha sincs száznál se több, se kevesebb ultimaton. Egy vagy több ultimaton elvesztése megszünteti a jellemző elektronazonosságot, s így létrehozza az elektron tíz módosult formájának egyikét.
Az ultimatonok nem pályákat írnak le és nem is körökben keringenek az elektronokon belül, de a tengelykörüli forgási sebességükkel összhangban kijjebb kerülhetnek vagy csoportosulhatnak, és így meghatározzák a különbözeti elektron-méreteket. Ugyanez az ultimatoni tengelykörüli forgási sebesség határozza meg a különféle elektron-egységek ellen- vagy együtthatásait is. Az elektron-anyag teljes elkülönülései és csoportosulásai, a negatív és pozitív energia-anyagi testek villamos elkülönülésével együtt, az összetevők ultimatoni kölcsönhatása által megteremtett, különböző rendeltetések következményei.
Az egyes atomok átmérője a milliméter 1/4.000.000 részénél alig nagyobb, míg az elektron tömege a legkisebb atom, a hidrogén tömegének kicsivel több, mint 1/2000 része. Az atommag sajátosságait meghatározó pozitív proton, noha nem nagyobb a negatív elektronnál, a tömege annak majdnem kétezerszerese.
Ha az anyagi tömeget addig lehetne nagyítani, hogy az elektroné elérné az uncia tizedét [2,84 gramm], akkor a mérete az arányosságot tartva a földével lenne egyenlő. Ha a protonnak—mely az elektronnál ezernyolcszázszor nehezebb—a térfogatát tűfejnyire nagyíthatnánk, akkor, a helyes arányokat megtartva, a tű fejének átmérőjét akkorára kellene növelni, mint a föld napkörüli pályájának átmérője.