A fény, a hő, a villamosság, a mágnesesség, a vegyi folyamatok, az energia, és az anyag—eredetében, természetében és rendeltetésében—az Urantián eddig még fel nem fedezett egyéb anyagi valóságokkal együtt egy és ugyanazon dolog.
A fizikai energia közel végtelen számú átalakulását nem értjük teljesen. Az egyik világegyetemben fényként, egy másikban fényként és hőként, egy továbbiban pedig az Urantián ismeretlen energiaformákként jelenik meg; sok millió év elteltével esetleg valamilyen nyughatatlan, hullámzó villamos energia vagy mágneses erőtér formájában tűnik fel újra; később pedig, egy következő világegyetemben átalakulások sorozatán áteső, változó anyag formájában jelenik meg, hogy aztán a teremtésrészek valamely hatalmas pusztító eseményében fizikailag eltűnjön. Ezután, számtalan korszakon és majdnem végtelenszámú világegyetem csaknem végtelen bejárása után, ugyanez az energia újból kilép és számtalanszor megváltoztatja formáját és potenciálját; és így zajlanak az átalakulások az egymást követő korszakokon át és szerte a számtalan teremtésrészben. Az anyag töretlenül így halad előre, az időben változva, de az örökkévalósági körforgásnak mindig megfelelően; és még ha sokszor akadályoztatik is a forrásához való visszatérésben, sohasem függetlenedik attól, és mindig azon az úton halad, amelyen a Végtelen Személyiség elindította.
Az erőtér-központok és segítőik nagy gondot fordítanak arra, hogy az ultimatont az elektron pályájára és keringésére állítsák. E különleges lények az anyagivá lényegített energia alapegységeinek, az ultimatonoknak a szintjén való szakszerű beavatkozás révén képesek az erőtér-szabályozásra és összehangolásra. Ők ennek a kezdetleges állapotban keringő energiának az urai. A fizikai szabályozókkal együttműködve képesek hatásosan szabályozni és irányítani az energiát még a villamos szintre, az úgynevezett elektron-szakaszba való átalakulása után is. Befolyásuk azonban jelentősen csökken, amikor az elektronmód szervezett energia az atomi rendszerek örvényébe kerül. Ezen anyagiasulás után ezek az energiák teljesen az egyenes irányú gravitáció vonzó hatása alá kerülnek.
A gravitáció nagymértékben hat az erőtér-központok és a fizikai szabályozók erőtér-pályáira és energiacsatornáira, de e lények—ellengravitációs felruházottságaik gyakorlása révén—kizárólag ellentett hatással vannak a gravitációra.
A hideg- és más hatások alkotó munkával alakítják át az ultimatonokat elektronokká szerte a térben. A hő az elektron-tevékenység mértékét jellemzi, míg a hideg pusztán a hő—az összehasonlítható energiatartalék—hiányát, a tér általános erő-töltésének állapotát jelzi, feltéve, hogy sem kilépő energia, sem szervezett anyag nincs jelen és nem válaszol a gravitációra.
A gravitáció jelenléte és hatása az, ami megakadályozza az elméleti abszolút nulla fok kialakulását, mert még a csillagközi térben sincs ilyen alacsony hőmérséklet. A teljes rendezett térben találhatók a gravitációra érzékeny energiaáramlások, erőtér-körök és ultimatoni tevékenységek, valamint szerveződő elektron-energiák is. A tér gyakorlatilag nem üres. Még az Urantia légköre is folyamatosan vékonyodik a felszíntől mért magasság függvényében, és mintegy négyezernyolcszáz kilométernyi távolságban elkezd áttűnni a világegyetem e részének átlagos téranyagává. A Nebadonban ismert legritkább tér köbhüvelykje [16,4 köbcentiméter] nagyjából száz ultimatont tartalmaz—ez egy elektron egyenértéke. Az ilyen ritka anyag már gyakorlatilag üres térnek tekinthető.
A hőmérséklet—a meleg és a hideg—az energia és az anyag evolúciós területein csak a gravitációhoz képest másodrendű jelentőségű. Az ultimatonok alázatosan engedelmeskednek a szélsőséges hőmérsékleteknek. Az alacsony hőmérsékletek bizonyos elektron-szerveződési és atomi rendeződési formáknak kedveznek, míg a magas hőmérsékletek az atomok bomlásának és az anyag szétesésének különféle formáit segítik elő.
Ha az anyagot bizonyos belső csillagállapotok hője és nyomása éri, akkor a legegyszerűbb szerveződések kivételével az anyag felbomolhat. A hő hatása tehát jelentősen felülmúlhatja a gravitációs állandóságot. De az ultimatont hatóenergiává visszaalakító csillaghő vagy nyomás nem ismert.
A napok tűző sugarai az anyagot különböző állapotú energiákká képesek alakítani, de a sötét világok és a teljes külső tér az elektron- és ultimaton-működést egészen addig a pontig lassíthatja, hogy ezek az energiák átalakulnak a teremtésrészek anyagává. A hasonló elektron-csoportosulások, valamint a radioaktív anyag számos alapszerveződése a nyílt tér szélsőségesen alacsony hőmérsékletében képződik, később pedig az anyagivá lényegülő energia nagyobb egységeivel összekapcsolódva magasabb szervezettségi szintre jut.
Az energia és az anyag e soha véget nem érő átalakulásainak vizsgálatakor számolni kell a gravitációs nyomással és az ultimatoni energiáknak a meghatározott hőmérsékleti, sebességi és keringési feltételek mellett fellépő ellengravitációs viselkedésével. A hőmérséklet, az energiaáramok, a távolság, és az élő erő-szervezők és az erőtér-irányítók jelenléte ugyancsak közrejátszik az energia és az anyag minden átalakulási jelenségében.
Az anyagbeli tömegnövekedés egyenlő az energiatartalom növekedése osztva a fénysebesség négyzetével. Erőtani értelmezésben a nyugalomban lévő anyag által végezhető munka egyenlő az alkotórészeknek a paradicsomi indulástól számított összegyűjtéséhez szükséges energia, levonva az átmenet során legyőzött erők ellenállását és az anyagi részek által egymásra kifejtett vonzást.
Az ólom két különböző atomtömege is az anyag elektron-szerveződés előtti formáinak létezését jelzi. Az ólom eredeti formájában alig nagyobb tömegű, mint az urán bomlásakor rádium kisugárzódás mellett keletkező részecske; ez az atomtömeg-különbözet jelenti az atomok bomlásakor fellépő energiaveszteséget.
Az anyag szerkezetének viszonylagos egységességét az a tény biztosítja, hogy az energia pontosan meghatározott adagokban nyelődik el és bocsátódik ki, amelyeket az urantiai tudósok kvantumoknak neveztek el. Az anyagi teremtésrészekben érvényesített bölcs rend így szolgálja a világegyetemek mozgásban maradását.
Az elektron- vagy más helyzetek megváltozásakor elnyelődő vagy kilépő energiamennyiség mindig „kvantumnyi” vagy annak valamely többszöröse, de az ilyen energia-egységek rezgés- vagy hullámszerű viselkedését kizárólag az adott anyagi szerkezet méretei határozzák meg. Az ilyen hullámjellegű energialüktetések kiterjedése 860-szorosa az ultimatonok, elektronok, atomok vagy más, hasonlóan viselkedő egységek átmérőjének. A kvantumviselkedés hullám-erőtani vizsgálatában meglévő állandó értelemzavart az energiahullámok összeadódása okozza: két hullámhegy alkothat egy kétszeres magasságú hullámhegyet, míg egy hullámhegy és egy hullámvölgy is összekerülhet, s így kiolthatja egymást.