Ha Pilátus helytartó nem lett volna a kisebb tartományok meglehetősen jó kormányzója, akkor Tibériusz aligha tűrte volna el, hogy Júdea kormányzója maradjon tíz éven át. Bár igen jó intézőnek minősült, erkölcsileg gyáva volt. Hiányzott belőle az emberi nagyság, ami által megérthette volna a zsidók kormányzójaként kapott feladatának természetét. Nem fogta fel azt a tényt, hogy ezeknek a hébereknek valódi vallásuk volt, olyan hitük, melyért készek voltak meghalni, és hogy sok milliójuk, akik itt-ott a birodalomban elszórtan éltek, úgy tekintett Jeruzsálemre, mint a hitük szentélyére és a Szanhedrint a legfelsőbb földi bíróságként tisztelte.
Pilátus nem szerette a zsidókat, és e mélyen gyökerező gyűlölete már korán megnyilvánult. Az összes római tartomány közül egyet sem volt nehezebb kormányozni, mint Júdeát. Pilátus sohasem látta át igazán a zsidók igazgatásával járó nehézségeket és ezért a kormányzói ténykedésének már a legelején egy sor, csaknem végzetes és majdhogynem öngyilkos baklövést követett el. E melléfogásai miatt tehettek szert a zsidók oly nagy hatalomra fölötte. Amikor befolyásolni akarták a döntéseit, csak annyit kellett tenniük, hogy felkeléssel fenyegettek, és Pilátus gyorsan meg is hátrált. A helytartó nyilvánvaló ingadozása, az erkölcsi bátorságának hiánya, főként számos olyan vita emlékéből fakadt, mely vitákat a zsidókkal folytatott, és amelyekben minden esetben le is győzték őt. A zsidók tudták, hogy Pilátus fél tőlük, hogy félti a tisztségét Tibériusz előtt, és ezt az ismeretet számos alkalommal kamatoztatták is a kormányzó nagy hátrányára.
Pilátusnak a zsidók előtti kegyvesztettsége egy sor szerencsétlen összeütközés eredményeként alakult ki. Először is, nem vette komolyan a bennük mélyen gyökerező előítéletet minden kép iránt, amely bálványimádási jelkép lehetett. Ennélfogva megengedte a katonáinak, hogy úgy lépjenek be Jeruzsálembe, hogy nem távolították el a császár képeit a lobogóikról, amint az szokása volt a római katonáknak az elődje idején. Nagy zsidó küldöttség járt Pilátus nyakára öt napon keresztül, azért esedezve nála, hogy távolíttassa el ezeket a képeket a katonai zászlókról. Kereken megtagadta a kérésüket és azzal fenyegetőzött, hogy nyomban kivégezteti őket. Pilátus, lévén maga is szkeptikus, nem értette meg, hogy az erősen vallásos érzületű emberek nem haboznának meghalni a vallási meggyőződésükért; és ezért ijedt meg, amikor a zsidók dacosan, a fejüket leszegve felsorakoztak a palotája előtt, és megüzenték, hogy készek a halálra. Pilátus ekkor értette meg, hogy olyasmivel fenyegetőzött, amit nemigen akar teljesíteni. Megadta magát, elrendelte, hogy a képeket távolítsák el a jeruzsálemi katonáinak lobogóiról, és attól a naptól kezdve nagymértékben a zsidó vezetők játékszere lett, mivel felfedezték azon gyengéjét, hogy olyasmivel fenyegetőzik, amit fél megtenni.
Pilátus később eltökélte, hogy visszaszerzi ezt az elveszett tekintélyét és ennek megfelelően elhelyeztette Heródes jeruzsálemi palotájának falain azokat a császári címerpajzsokat, melyek mindennapos használatban voltak a császárimádatban. Amikor a zsidók tiltakoztak, ő hajthatatlan maradt. S mivel nem volt hajlandó meghallgatni a tiltakozásaikat, a zsidók rögvest Rómához fordultak, és a császár nyomban elrendelte a sértő pajzsok eltávolítását. Ekkor Pilátus megbecsültsége még kisebbre zsugorodott.
A másik dolog, amivel igencsak megutáltatta magát a zsidókkal az volt, hogy arra vetemedett, hogy pénzt vegyen el a templomkincstárból egy új vízvezeték építési költségeinek fedezésére, mellyel több vizet lehetett biztosítani a nagy vallási ünnepek idején Jeruzsálembe érkező sok millió látogatónak. A zsidók úgy tartották, hogy csakis a Szanhedrin teljesíthet kifizetéseket a templomi pénzekből, és a zsidók sohasem hagytak fel Pilátus gyalázásával e szemtelen rendelkezése miatt. E döntés eredménye nem kevesebb mint húsz felkelés és sok vérontás lett. E komoly zendülések közül az utolsó egy nagy csoport galileainak a lemészárolását hozta, amint azok éppen az oltárnál tartottak istenimádatot.
Fontos tény, hogy bár ez az ingatag római úr feláldozta Jézust a zsidóktól való félelemből és a személyes helyzetének védelme okán, végül azért veszítette el a hivatalát, mert szükségtelenül lemészároltatott több szamaritánust egy hamis Messiás kijelentéseivel összefüggésben, aki seregeket vezetett a Gerizim hegyre, ahol állítása szerint a templomi edények el voltak ásva; és ádáz forrongás tört ki, amikor nem talált rá a szent edények rejtekhelyére, pedig megígérte. E mellékesemény eredményeként Szíria teljhatalmú császári megbízottja Rómába rendelte Pilátust. Tibériusz meghalt, miközben Pilátus Róma felé tartott, és nem őt jelölték újra Júdea kormányzójává. Pilátus soha nem heverte ki teljesen azt a sajnálatos megbélyegzést, hogy hozzájárult Jézus keresztre feszítéséhez. Lévén, hogy nem volt az új császár kegyeltje, visszavonult Lausanne tartományba, ahol később öngyilkos lett.
Klaudia Prokula, Pilátus felesége sokat hallott Jézusról a szolgálólányától, aki föníciaiként hitt az országról szóló evangéliumban. Pilátus halála után Klaudia nyíltan is azonosult a jó hír terjesztésének munkájával.
Mindez sokat megmagyaráz abból, ami ezen a megrendítően szomorú péntek délelőttön lezajlott. Könnyű megérteni, hogy a zsidók miért merték kényszeríteni Pilátust—felkeltve őt hat órakor, hogy hallgassa ki Jézust—és hogy miért is nem haboztak megvádolni őt a császárral szembeni felségsértéssel, amennyiben meg meri tagadni a Jézus halálával kapcsolatos követeléseiket.
Egy rangjához méltó római kormányzó, aki a zsidók vezetőivel nem ily kedvezőtlen viszonyban van, sohasem engedte volna meg ezeknek a vérszomjas vallási megszállottaknak, hogy egy olyan ember halálát okozzák, akiről ő maga is kijelentette, hogy ártatlan az ellene felhozott vádakban és nem követett el vétséget. Róma nagy hibát, e világ ügyében messze ható következményekkel járó hibát követett el, amikor a képességeit tekintve másodrendű Pilátust küldte Palesztina kormányzására. Tibériusz jobban tette volna, ha a birodalom legjobb tartományi intézőjét küldi a zsidókhoz.