A szadduceusoknak egy másik csoportját arra utasították, hogy az angyalokról tegyen fel ravasz kérdéseket Jézusnak, de amikor látták, hogy milyen sorsra jutottak azok a társaik, akik megpróbálták tőrbe csalni a feltámadással kapcsolatos kérdésekkel, nagyon bölcsen úgy döntöttek, hogy hallgatnak; kérdés nélkül visszavonultak. Az összeszövetkezett farizeusok, írástudók, szadduceusok és Heródes-pártiak előre elhatározott terve az volt, hogy az egész napot ilyen fogós kérdésekkel töltik ki, abban a reményben, hogy ezzel lejárathatják Jézust az emberek előtt és ugyanakkor eredményesen akadályozhatják meg, hogy bármikor is hirdetni tudja a felforgató tanait.
Ekkor előlépett a farizeusok egyik csoportja, hogy kérdésekkel zaklassák, és a szószólójuk, Jézusnak jelezve, így szólt: „Mester, én törvénytudó ember vagyok, és azt szeretném megkérdezni tőled, hogy a véleményed szerint melyik a legnagyobb parancsolat?” Jézus azt felelte: „Csak egy parancsolat van, és az a legnagyobb mind közül, és ez a parancsolat: »Halld, ó Izráel, az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr; és szeressétek az Úr Isteneteket teljes szívvel és teljes lélekkel, és teljes elmével és teljes erővel.« Ez az első és nagy parancsolat. A második parancsolat az elsőhöz hasonló; valójában közvetlenül abból fakad, és ez pedig: »A szomszédodat magadként szeresd.« Nincs ezeknél nagyobb parancsolat; e két parancsolaton függ az egész törvény és minden próféta.”
Amikor a törvénytudó megértette, hogy Jézus nem csak a zsidó vallás legfelsőbb rendű felfogása szerint válaszolt, hanem az összegyűlt tömeg előtt is bölcs választ adott, úgy gondolta, hogy az a bátrabb dolog, ha megdicséri a Mester válaszát. Ennek megfelelően azt mondta: „Bizony igaz, Mester, jól mondtad, hogy egyetlen az Isten és nincs kívüle más; és hogy teljes szívvel, értelemmel és erővel szeretni őt és a szomszédunkat magunkként szeretni, ez az első és nagy parancsolat; és elfogadjuk, hogy e nagy parancsolatra sokkal jobban oda kell figyelni, mint minden égőáldozatra és áldozati adományra.” Amikor a törvénytudó elővigyázatosan így válaszolt, Jézus letekintett rá és azt mondta, „Barátom, látom, hogy nem vagy messze az Isten országától.”
Jézus igazat szólt, amikor úgy utalt erre a törvénytudóra, mint aki „nincs messze az országtól”, mert az illető azon az éjszakán kiment a Mesternek a Getszemáni közelében álló sátrához, megvallotta a hitét az ország evangéliumában, és megkeresztelkedett Jósiástól, Abner egyik tanítványától.
Az írástudók és a farizeusok további két-három csoportja is jelen volt és kérdéseket akart feltenni, de vagy leszerelte őket a Jézus által a törvénytudónak adott válasz, vagy visszariadtak attól a kellemetlen helyzettől, melybe mindenki belekerült, aki megpróbálta Jézust kelepcébe csalni. Ezután senki nem mert újabb kérdést feltenni neki nyilvánosan.
Amikor több kérdés már nem érkezett, és mivel közelgett a délidő, Jézus nem folytatta a tanítást, hanem megelégedett azzal, hogy egyszerűen csak feltett egy kérdést a farizeusoknak és társaiknak. Jézus azt mondta: „Lévén, hogy nincs több kérdésetek, én szeretnék egyet kérdezni tőletek. Mit gondoltok a Megszabadítóról? Azaz, kinek a fia ő?” Rövid csend után az egyik írástudó azt válaszolta, „A Messiás Dávid fia.” Mivel Jézus tudta, hogy nagy vita zajlott még a saját tanítványai között is arról, hogy vajon ő Dávid fia-e vagy sem, e további kérdést tette fel: „Ha a Megszabadító valóban Dávid fia, akkor hogy lehet az, hogy az istendicsőítő énekekben, melyeket Dávidnak magának tulajdonítotok, szellemben szólva azt mondja, »Az Úr azt mondta az uramnak, jobbom felől foglalj helyet, és lábad alá teszem zsámolyul minden ellenségedet.« Ha Dávid Úrnak szólítja őt, akkor hogyan lehet az ő fia?” Bár a vezetők, az írástudók és a főpapok nem feleltek a kérdésre, ők is tartózkodtak a zaklatására irányuló további kérdezgetéstől. Sohasem válaszolták meg a Jézus által nekik feltett kérdést, de a Mester halálát követően azzal igyekeztek szabadulni ebből a helyzetből, hogy megváltoztatták ezen istendicsőítő ének értelmezését úgy, hogy az a Messiás helyett Ábrahámra utaljon. Mások úgy próbálták megkerülni a kényszerű választást, hogy nem fogadták el azt, hogy Dávid a szerzője ennek az úgynevezett messiási istendicsőítő éneknek.
Nem sokkal korábban a farizeusok élvezték, hogy a Mester miként hallgattatta el a szadduceusokat; most a szadduceusok örvendtek a farizeusok kudarcának; de ez a versengés csak pillanatnyi volt; gyorsan megfeledkeztek a régi nézetkülönbségeikről azon együttes törekvésükben, hogy véget vessenek Jézus tanításainak és tetteinek. De mindezek megtörténtekor az egyszerű emberek örömmel hallgatták őt.