Jézus mindig is próbálta jól megértetni az apostolaival és a tanítványaival azt, hogy hit révén olyan igazságosságra kell szert tenniük, mely meghaladja ama rabszolgai tettek igazságosságát, melyekkel némely írástudó és farizeus oly nagyra volt a világ előtt.
Bár Jézus azt tanította, hogy a hit, az egyszerű, gyermeki hit a kulcs az ország kapujához, azt is tanította, hogy miután a hívő gyermek belépett a kapun, ott vannak az igazságosság egyre feljebb vivő lépcsőfokai, melyeken minden hívő gyermeknek fel kell mennie annak érdekében, hogy az Isten erős fiait jellemző szellemi képességek teljességének eléréséig növekedjenek.
Az Isten megbocsátásának elfogadását folyamatként vizsgálva megnyilatkozik, hogy miként érhető el az ország igazságossága. A hit a belépti díj az Isten családjába; de a megbocsátás az Isten azon cselekedete, mely a hitedet mint belépti díjat elfogadja. Az Isten megbocsátásának az ország híve által való elfogadása egy meghatározott és tényleges tapasztalást foglal magában és a következő négy lépésből, a belső igazságosság országbeli lépéseiből áll:
1. Az Isten megbocsátása az ember számára éppen olyan mértékben válik ténylegesen is elérhetővé és személyesen is megtapasztalhatóvá, amilyen mértékben az ember megbocsát a társainak.
2. Az ember nem bocsát meg igazán a társainak, hacsak nem szereti őket úgy, mint saját magát.
3. Ezért a szomszédodat magadként szeretni, ez maga a legmagasabb rendű etika.
4. Az erkölcsös viselkedés, a valódi igazságosság ekkor válik az ilyen szeretet természetes eredményévé.
Ezért nyilvánvaló, hogy az ország igaz és benső vallása biztosan és egyre növekvő mértékben mutatkozik meg gyakorlati módon, társadalmi szolgálatban. Jézus élő vallást tanított, mely arra kötelezi a híveit, hogy szeretetteljes szolgálat végzéséhez fogjanak. Jézus azonban nem tette az etikát a vallás helyébe. Azt tanította, hogy a vallás az ok és az etika az eredmény.
Bármely tett igazságos voltát annak szándékával kell mérni; a jó legmagasabb rendű formái ezért nem tudatosak. Jézus soha nem foglalkozott az erkölcsökkel vagy az etikával, mint olyannal. Teljes mértékben az Atya Istennel való azon befelé irányuló és szellemi közösséggel törődött, mely oly biztosan és közvetlenül mutatkozik meg az ember iránti külső és szeretetteljes szolgálatként. Azt tanította, hogy az ország vallása olyan igaz személyes tapasztalás, melyet senki sem tarthat meg magának; annak tudata, hogy valaki a hívek családjának tagja, elkerülhetetlenül elvezet a családi viselkedés szabályainak gyakorlásához, az ember fivéreinek és nővéreinek szolgálatához a testvériség erősítésének és kiterjesztésének érdekében megtett erőfeszítések által.
Az ország vallása személyes, egyedi; a gyümölcsei, az eredményei családiak, társadalmiak. Jézus soha nem mulasztotta el kiemelni az egyed szentségét, szemben a közösségével. De azt is hangsúlyozta, hogy az ember önzetlen szolgálat révén fejleszti a jellemét; hogy az ember az erkölcsi természetét a társaival való szeretetteljes kapcsolataiban bontakoztatja ki.
Azzal, hogy azt tanította, hogy az ország bennünk van, azzal, hogy felmagasztalta az egyént, Jézus halálos csapást mért a régi társadalomra annyiban, hogy megnyitotta a helyes társadalmi igazságosságra vonatkozó új megítélés időszakát. Ezt az új társadalmi rendet a világ kevéssé ismerte, mert a világ nem volt hajlandó a gyakorlatban is alkalmazni a mennyországról szóló evangélium alapelveit. Amikor e nagyszerű szellemi ország beköszönt a földön, nem pusztán fejlettebb társadalmi és anyagi viszonyok közepette fog megmutatkozni, hanem inkább azon magasabb rendű és gazdagabb szellemi értékek dicsőségeiben, melyek a fejlett emberi kapcsolatok és a fejlődő szellem eredményeinek közelgő korszakára jellemzők.