Jézus és a társai e keddi nap kezdetén, röviddel a reggeli idejét megelőzően érkeztek meg az apostoli táborba. Ahogy közelebb értek, észrevették, hogy egy nagyobb tömeg gyűlt össze az apostolok körül és hamarosan hallották is a nagyjából ötven személyből álló csoport hangos vitáját és veszekedését, mely csoportot a kilenc apostol, valamint az egyenlő számban összegyűlt jeruzsálemi írástudók és a hívő tanítványok alkottak, akik követték a Jézus és a társai által bejárt útvonalat Magadántól idáig.
Bár a tömeg sok dologról vitázott, a fő ellentét egy bizonyos tibériási polgár kapcsán bontakozott ki, aki Jézust keresve az előző napon érkezett. E férfinak, a sáfedi Jakabnak volt egy nagyjából tizennégy éves fia, az ő egyetlen gyermeke, aki súlyos rángógörcstől szenvedett. Ezen idegrendszeri betegségen felül a fiút megszállta egy olyan kóbor, rossztevő és lázadó közteslény is, melyek akkoriban jelen voltak a földön és nem álltak felügyelet alatt, tehát a fiú egyszerre volt nyavalyatörős és démoni megszállott.
Ez az aggódó apa, aki Heródes Antipász egy alacsonyabb rangú tisztviselője volt, csaknem két héten át járta Fülöp felségterületeinek nyugati végeit Jézust keresve, hogy a szenvedő fia meggyógyításáért könyörögjön neki. Nem is akadt rá az apostoli társaságra egészen azon nap deléig, amelyen Jézus a három apostollal még a hegyen tartózkodott.
A kilenc apostol nagyon meglepődött és igencsak összezavarodott, amikor e férfi majd negyven egyéb, Jézust kereső személy kíséretében váratlanul rájuk talált. A csoport megérkezésekor a kilenc apostol, legalábbis a többségük, nem tudott ellenállni a régi kísértésüknek—hogy megvitassák, ki lesz a legnagyobb a közelgő országban; elmélyülten vitáztak azokról a lehetséges tisztségekről, melyeket az egyes apostolok kapnának. Egyszerűen nem voltak képesek megszabadulni a Messiás anyagi küldetésével kapcsolatban régóta dédelgetett álmuktól. Most, hogy Jézus maga is elfogadta azt a megvallást, miszerint valóban ő a Megszabadító—legalábbis elismerte az isteniségének tényét—mi sem volt természetesebb, mint hogy a Mestertől való különlétük ezen időszakában elmerültek a szívüket leginkább megtöltő remények és vágyak megvitatásában. Épp e dolgokról beszélgettek, amikor a sáfedi Jakab és a Jézust kereső többiek rájuk akadtak.
András lépett oda, hogy köszöntse az apát és fiát e szavakkal, „Kit kerestek?” Jakab azt felelte: „Jóember, a Mesteredet keresem. Gyógyulást keresek a beteg fiamnak. Azt szeretném, hogy Jézus kiűzze a gyermekemet megszállva tartó ördögöt.” Ezután az apa előadta az apostoloknak, hogy mennyire szenved a fia, hogy sokszor csaknem életét vesztette a rosszindulatú rohamok következtében.
Az apostolok csak figyeltek, de Zélóta Simon és Karióti Júdás odalépett az apához és azt mondták: „Mi meg tudjuk gyógyítani őt; nem kell megvárnod a Mester visszatértét. Az ország követei vagyunk; e dolgokat többé már nem tartjuk titokban. Jézus a Megszabadító, és az ország kulcsait megkaptuk.” Ekkorra András és Tamás egymás között beszélgetni kezdett. Nátániel és a többiek elképedten figyeltek; mind megdöbbentek Simon és Júdás hirtelen merészségén, sőt önteltségén. Erre azt mondta az apa: „Ha megadatott nektek, hogy ilyeneket tegyetek, könyörgöm, szóljatok, hogy a gyermekem kiszabaduljon a fogságból.” Erre Simon odalépett, és kezét a gyermek fejére téve, egyenesen a szemébe nézett és azt parancsolta: „Jöjj ki belőle, tisztátalan szellem; Jézus nevében engedelmeskedj nekem.” Ám a legénykére csak egy erősebb roham tört rá, s az írástudók gúnyosan nevettek az apostolokon, és a csalódott híveknek is el kellett szenvedniük ezen ellenséges gáncsoskodók gúnyolódásait.
András igencsak bosszankodott e meggondolatlan próbálkozáson és annak lehangoló kudarcán. Tanácskozásra és imádkozásra hívta az apostolokat. E csendes elmélyedést követően András, aki kínosan érezte magát a vereségük miatt és érezte mindannyiuk megalázottságát is, megpróbálta, immár másodízben kiűzni a démont, de csak sikertelenség koronázta az erőfeszítéseit. András őszintén elismerte a vereséget és arra kérte az atyát, hogy maradjon ott éjszakára vagy amíg Jézus vissza nem tér, mondván: „Talán ez a fajta nem megy ki, hacsaknem a Mester személyes parancsára.”
Így aztán, mialatt Jézus lefelé tartott a hegyről a feldobott és elragadtatott Péterrel, Jakabbal és Jánossal, az összezavarodott és a megalázottságtól csüggedt kilenc testvérük ugyancsak nem aludt. Elkedvetlenedett és kiábrándult csoportot alkottak. De a sáfedi Jakab nem adta fel. Bár semmit sem tudtak mondani neki arról, hogy Jézus mikor tér vissza, ő úgy döntött, hogy a Mester visszaérkeztéig ott marad.