Szidonba beérve Jézus és a társai egy hídon keltek át, sokuk először látott ilyet életében. Ahogy átsétáltak a hídon, Jézus egyebek mellett azt mondta: „E világ csak egy híd; átkelhettek rajta, de nem szabad azon gondolkodnotok, hogy lakhelyet építetek rá.”
Amint a huszonnégyek elkezdték a munkát Szidonban, Jézus a város északi részében lévő egyik házban szállt meg, Jusztának és anyjának, Bernikének a házában. Jézus Juszta házában tanította a huszonnégyeket minden reggel, és ők délután és este mindenfelé kimentek a környékre tanítani és a tant hirdetni.
Az apostoloknak és a vándor hitszónokoknak nagy örömet okozott az, ahogy a szidoni nem-zsidók az üzenetüket fogadták; az ő rövid ottlétük alatt sokuk csatlakozott az országhoz. A Föníciában töltött mintegy hat hét igen eredményes időszak volt a lelkek megnyerésének munkájában, de az Evangéliumok későbbi zsidó írói szokás szerint könnyen átsiklottak annak említése felett, hogy e nem-zsidók milyen elfogadóak voltak Jézus tanításaival kapcsolatban éppen ebben az időpontban, amikor a saját népéből oly sokan sorakoztak fel ellene.
E nem-zsidó hívek sok tekintetben jobban értékelték Jézus tanításait, mint a zsidók. A görögül beszélő szírföníciaiak közül sokan nem csak azt értették meg, hogy Jézus olyan, mint Isten, hanem azt is, hogy az Isten olyan, mint Jézus. Ezek az úgynevezett pogányok jól megértették a Mesternek az e világ és az egész világegyetem egyformaságáról szóló tanításait. Megértették azt a tanítást, hogy az Isten nem tesz különbséget személyek, emberfajták vagy nemzetek között; hogy az Egyetemes Atyánál nincs kivételezés; hogy a világegyetem teljes mértékben és mindig törvénytisztelő és hű megbízhatóságú. Ezek a nem-zsidók nem féltek Jézustól; bátran elfogadták az üzenetét. Az emberek az idők folyamán sohasem voltak képtelenek Jézus megértésére; de féltek megérteni őt.
Jézus világossá tette a huszonnégyek előtt, hogy nem azért menekült el Galileából, mert nincs meg a bátorsága ahhoz, hogy szembeszálljon az ellenségeivel. Megértették, hogy Jézus még nem készült fel a bevett vallással való nyílt összeütközésre, és hogy nem akar vértanú lenni. A Juszta házában tartott tanácskozások egyikén történt, hogy a Mester először beszélt a tanítványainak arról, hogy „ha az ég és a föld elmúlik is, az én szavaim el nem múlnak”.
A szidoni ottlétük alatt Jézus által tanítottak tárgya a szellemi fejlődés volt. Elmondta nekik, hogy nem állhatnak meg; tovább kell menniük az igazságosságban vagy vissza kell fordulniuk a rossz és a bűn felé. Arra intette őket, hogy „felejtsétek el a múltbeli dolgokat, s közben igyekezzetek magatokhoz ölelni az ország nagyobb valóságait”. Nyomatékosan kérte őket, hogy ne elégedjenek meg az evangéliumban való gyermeki léttel, hanem törekedjenek az isteni fiúi elismertség teljességének elérésére a szellemmel való párbeszédben és a hívekkel való közösségben.
Jézus azt mondta: „Az én tanítványaimnak nem szabad pusztán felhagyniuk a rosszcselekedetekkel, hanem meg kell tanulniuk jót tenni is; nem szabad csak megtisztulnotok minden tudatos bűntől, hanem el kell utasítanotok, hogy befogadjátok akár a bűntudat érzéseit is. Ha megvalljátok a bűneiteket, tiétek a megbocsátás; ezért legyen a lelkiismeretetek vétektől mentes.”
Jézus nagyon élvezte azt a jó humorérzéket, mellyel ezek a nem-zsidók rendelkeztek. A szíriai asszony, Norana által tanúsított humorérzék, valamint az ő nagy és kitartó hite volt az, ami olyannyira megérintette a Mester szívét és irgalomra indította. Jézus nagyon sajnálta, hogy e népből—a zsidókból—olyannyira hiányzik a humor. Egyszer azt mondta Tamásnak: „A népem túl komolyan veszi önmagát; majdhogynem megfosztják magukat a humor élvezetétől. A farizeusok terhes vallása sohasem verhetett volna gyökeret humorérzékkel rendelkező népben. Hiányzik belőlük a következetesség is; a szúnyogot kiszűrik, a tevét meg lenyelik.”