Jézus Rámában folytatta az emlékezetes vitát azzal az idős, görög bölcselővel, aki azt tanította, hogy a tudomány és a bölcselet elégséges az emberi létezés igényeinek kielégítéséhez. Jézus türelmesen és rokonszenvvel hallgatta a görög tanítót, elismerve az általa mondott dolgok számos igazságát, de amikor a görög befejezte, rámutatott, hogy az emberi létről szóló beszámolójában nem adott magyarázatot „a honnanra, a miértre és a hovára”, majd hozzátette: „Ahol ti abbahagyjátok, ott kezdjük mi. A vallás kinyilatkoztatás az olyan szellemi valóságokkal foglalkozó emberi lélek számára, melyeket az elme egyedül sohasem tudna felfedezni vagy teljesen felfogni. Az értelmi törekvések talán feltárhatják az élet tényeit, de az országról szóló örömhír a lét igazságait fedi fel. Te elemezted az igazság anyagi árnyékait; figyelnél-e most énrám, hogy beszéljek neked azokról az örökkévaló szellemi valóságokról, melyek a halandói létezés anyagi tényeinek mulandó időárnyékait vetik?” Jézus több mint egy órán át tanította a görögöt az országról szóló evangélium megmentő igazságaira. Az öreg bölcselő fogékony volt a Mester megközelítési módja iránt, és mivel a szívében őszinte volt, gyorsan híve is lett az üdvözülés ezen evangéliumának.
Az apostolok egy kissé meghökkentek, hogy Jézus milyen nyíltan elfogadja a görög számos tételét, de Jézus később bizalmasan azt mondta nekik: „Gyermekeim, ne csodálkozzatok, hogy türelmes voltam a görög bölcselővel. Az igaz és valódi benső bizonyosság egyáltalán nem fél a külső elemzéstől, és az igazság sem veszi rossz néven az őszinte bírálatot. Sohasem szabad elfelejtenetek, hogy a türelmetlenség álarca az ember hitével kapcsolatos titkos kétségeket takarja. Soha senkit nem zavar a szomszédja magatartása, ha teljes bizonyossága van az általa teljes szívvel hitt igazságban. A bátorság nem más, mint őszinte bizalom ama dolgokban, melyekben az illető az állítása szerint hisz. Az őszinte emberek nem félnek az igaz meggyőződéseik és a nemes eszményképeik bíráló-elemző vizsgálatától.”
A második estén Rámában Tamás feltette Jézusnak a kérdést: „Mester, a tanításod új híve miként ismerheti meg ténylegesen az országról szóló örömhír igazságát, hogyan bizonyosodhat meg igazán?”
Jézus erre azt mondta Tamásnak: „Annak bizonysága, hogy beléptél az Atya országcsaládjába, és hogy örökmód tovább fogsz élni az ország gyermekeivel, teljes mértékben személyes tapasztalás kérdése—hit az igazság szavában. A szellemi bizonyosság egyenértékű lehet azzal a személyes vallási tapasztalással, melyet az isteni igazság örökkévaló valóságaiban szerzel, s amelyet úgy is meghatározhatsz, hogy az igaz valóságok értelmes felismeréséhez hozzáadod a szellemi hitedet és levonod belőle az őszinte kétségeidet.
A Fiú a természeténél fogva fel van ruházva az Atya életével. Lévén, hogy fel vagytok ruházva az Atya élő szellemével, ezért az Isten fiai vagytok. Azért élitek túl a húsvér test anyagi világában való életeteket, mert azonosultok az Atya élő szellemével, az örökkévaló élet ajándékával. Valóban sokaknak volt eddig ilyen élete, mielőtt eljöttem az Atyától, és még többen fogadták be e szellemet, mert hittek a szavamnak; de kijelentem, hogy amikor visszatérek az Atyához, minden ember szívébe elküldi az ő szellemét.
Bár az elmétekben munkálkodó isteni szellemet nem figyelhetitek meg, van egy gyakorlati módja annak, hogy felfedezzétek, milyen mértékben adtátok át a lelki erőitek feletti irányítást a mennyei Atya bennetek lakozó szelleme tanításának és útmutatásának, ez pedig az, hogy mennyire szeretitek az embertársaitokat. Az Atya szelleme osztozik az Atya szeretetében, és amint meghatározóvá válik az emberben, biztosan az istenimádat és az illető társai iránti szeretet felé vezeti. Először azért hiszitek, hogy az Isten fiai vagytok, mert a tanításaim révén tudatosodott az Atyánk bennetek lévő jelenlétének belső vezetése; de rövidesen az Igazság Szelleme áramlik ki minden húsvér testre, és az emberek között fog élni és minden embert tanítani fog, éppen úgy, ahogy én most köztetek élek és az igazság szavait mondom nektek. Az Igazság Szelleme a lelketek szellemi készségeinek nyelvén szólva segít majd felismernetek, hogy az Isten fiai vagytok. Csalhatatlanul bizonyságot tesz az Atya bennetek lévő jelenléte, a szellemetek mellett, mely majd minden emberben lakozni fog, ahogy most némelyekben lakozik, és megmondja nektek, hogy valóságosan is az Isten fiai vagytok.
Minden földi gyermek, aki követi e szellem vezetését, végül megismeri az Isten akaratát, és aki átadja magát az Atyám akaratának, örökre megmarad. A földi élettől az örökkévaló állapothoz vezető útról még nem kaptatok ismertetést, de van ilyen út, mindig is volt, és én azért jöttem, hogy azt az utat újjá és élővé tegyem. Aki belép az országba, annak már örökkévaló élete van—sohasem fog elenyészni. De ezek nagy részét jobban megértitek majd, amikor visszatértem az Atyához és amint képesek lesztek visszatekintve látni a mai tapasztalásaitokat.”
Mindenki, aki hallotta ezeket az áldott szavakat, nagyon örvendezett. A zsidó tanítások zavarosak és bizonytalanok voltak az igazak továbbélése tekintetében, viszont Jézus követői számára üdítő és ösztönző volt hallani a bizonyosság ezen igen határozott és előrevivő szavait minden igaz hívő örök továbbéléséről.
Az apostolok folytatták a tan hirdetését és a hívek keresztelését, miközben kitartottak azon szokásuk mellett, hogy házról házra járnak, vigasztalva a csüggedteket és segédkezve a betegeknek és a szenvedőknek. Az apostoli szervezetet kiterjesztették annyiban, hogy Jézus apostolainak mindegyike mellett társként most már ott volt János egy-egy apostola; Abner András társa lett; és ez a terv érvényben volt mindaddig, amíg el nem mentek Jeruzsálembe a következő páska-ünnepre.
A Zebulunban való ottlétük során a Jézus által nyújtott külön oktatás főként az országbeli kölcsönös kötelezettségek további részleteire irányult és magába foglalt egy olyan tanítást is, mely azt célozta tisztázni, hogy mi a különbség a személyes vallási tapasztalat és a közösségi vallási kötelezettségek megtartásával együtt járó jó viszonyok között. Ez azon kevés alkalmak közé tartozott, amikor a Mester a vallás társadalmi vetületeit taglalta. Jézus az egész földi élete alatt igen kevés oktatásban részesítette a követőit a vallás társadalmi viszonyok közé illesztése tárgyában.
Zebulunban a nép kevert emberfajta volt, nemigen lehetett őket zsidóknak vagy nem-zsidóknak minősíteni, és közülük kevesen hittek Jézusban, függetlenül attól, hogy hallottak a betegek meggyógyításáról Kapernaumban.