Amikorra Jézus és apostolai az estétkük elköltéséhez készülődtek ezen eseménydús szombati nap vége felé, már egész Kapernaum és környéke nagy izgalomban volt az állítólagos gyógyulási csodák miatt; és minden beteg vagy szenvedő ember arra készült, hogy elmegy Jézushoz vagy elviteti magát hozzá a barátaival, mihelyt a nap lemegy. A zsidó tanítás szerint a szombat szent órái alatt még a gyógyulást sem volt szabad keresni.
Ezért, amint a nap eltűnt az ég alján, szenvedő férfiak, nők és gyermekek tömegei indultak el Zebedeus betszaidai háza felé. Egy férfi a lebénult leányával akkor indult el, amint a nap eltűnt a szomszédja háza mögött.
Az egész nap eseményei készítették elő ezt a rendkívüli napnyugtai színt. Még a Jézus által a délutáni beszédben felhasznált szöveg is azt sugallta, hogy a betegséget el kell űzni; és milyen példátlan erővel és fennhatósággal beszélt! Üzenete olyannyira ellentmondást nem tűrő volt! Nem folyamadott emberi tekintélyhez, de egyenesen beszélt az emberek lelkiismeretéhez és lelkéhez. Jóllehet nem alkalmazott szigorúan következetes észjárást, nem csűrte és csavarta a törvényt, nem vetett be elmés mondásokat, mégis erőteljesen, közvetlenül, tisztán és személyesen hatott a hallgatói szívére.
Az a szombat nagy nap volt Jézus földi életében, igen, egy világegyetem életében. Minden helyi világegyetemi tekintetben Kapernaum kis zsidó városa volt a Nebadon valódi központja. Nem egyedül a kapernaumi zsinagógában jelenlévő maroknyi zsidó alkotta azoknak a lényeknek a körét, akik hallgatták a jézusi beszéd ama nagy jelentőségű befejező részét: „A gyűlölet a félelem árnyéka; a bosszú a gyávaság álarca.” A hallgatói nem tudták elfelejteni azon áldott szavait sem, amikor azt mondta, „Az ember az Isten fia, nem ördögfajzat.”
Röviddel napszállta után, amikor Jézus és az apostolok még mindig az estebédhez megterített asztalnál ültek, Péter felesége hangokat hallott az előkertből és az ajtóhoz menve összegyűlt beteg emberek nagy társaságát látta, és azt is, hogy a kapernaumi út tele van olyanokkal, akik elindultak, hogy Jézus kezétől nyerjenek gyógyulást. Látván mindezt, rögtön visszament és tájékoztatta a férjét, aki szólt Jézusnak.
A Zebedeus ház főbejáratán kilépő Mester lesújtott és szenvedő emberek hosszú sorát látta. Csaknem ezer beteg és gyöngélkedő emberi lény volt a szeme előtt; legalábbis ekkora volt az elébe sereglett személyek száma. Nem minden jelenlévő volt beteg; némelyek a szeretteiknek segítettek a gyógyulás elnyerésére irányuló törekvésükben.
E szenvedő halandók, férfiak, nők és gyermekek látványa, akik nagyrészt az ő saját, világegyetemi igazgatásban bizalmat kapott Fiai vétkeinek és helytelen cselekedeteinek eredményeképpen szenvedtek ilyen nagy számban, mélyen megindította Jézus emberi szívét és kivívta e jóakaratú Teremtő Fiú isteni irgalmát. De Jézus jól tudta, hogy tisztán anyagi csodákra alapozva sohasem építhet tartós szellemi mozgalmat. Az ő következetes elve az volt, hogy tartózkodik a teremtői előjogainak megmutatásától. Kána óta a természetfeletti vagy csodás dolgok nem társultak a tanításához; a szenvedő sokaság mégis megérintette a rokonszenvező szívét és erősen hatott a megértő szeretetére.
Egy kiáltás hangzott fel az előkertből: „Mester, rendelkezz, állítsd helyre az egészségünket, gyógyítsd meg a betegségeinket és mentsd meg a lelkünket!” Alig hangzottak el e szavak, a szeráfok, fizikai szabályozók, élethordozók és közteslények hatalmas kísérete, mely mindig a világegyetem megtestesült Teremtője mellett volt, arra készült, hogy teremtő erővel cselekedjen, ha Uruk megadja a jelet. Jézus földi életében ez volt az egyik olyan pillanat, amikor az isteni bölcsesség és az emberi részvét olyannyira összefonódott az Ember Fiának ítéletében, hogy ő az Atyja akaratához való folyamodásban keresett menedéket.
Amikor Péter kérlelni kezdte a Mestert, hogy méltányolja a segítségkérésüket, Jézus végignézett a szenvedő tömegen, s így felelt: „Azért jöttem a világra, hogy kinyilatkoztassam az Atyát és megteremtsem az ő országát. E célból éltem az életemet eddig az óráig. Ha tehát Ő is úgy akarja, aki engem küldött, és ha ez nem összeegyeztethetetlen azzal, hogy magamat a mennyországról szóló örömhír terjesztésének szenteltem, akkor szeretném egészségesként látni a gyermekeimet—és—” de Jézus további szavai elvesztek a hangzavarban.
Jézus a gyógyítási döntés felelősségét az Atya belátására bízta. Az Atyának nyilvánvalóan nem volt ellenvetése, mert alig hangoztak el a Mester szavai, amikor a Jézus Megszemélyesült Gondolatigazítójának parancsnoksága alatt szolgáló mennyei személyiségek gyülekezete körében nagy mozgolódás támadt. A hatalmas kíséret a szenvedő halandók tarka tömegébe szállt alá, és egyetlen pillanat alatt 683 férfi, nő és gyermek lett egészségessé, gyógyult ki tökéletesen minden fizikai betegségéből és egyéb testi rendellenességéből. Sem addig a napig, sem azóta nem lehetett látni ilyen jelenetet a földön. Számunkra, akik jelen voltunk, hogy lássuk a gyógyítás teremtő hullámát, mindez valóban felkavaró látvány volt.
De mindama lények közül, akik a természetfeletti gyógyulásnak ezen a hirtelen, váratlan kitörésén elképedtek, Jézus volt a legmeglepettebb. Egy pillanatra, amikor az emberi érdeklődése és rokonszenve az előtte megjelent szenvedés és nyomorúság látványára összpontosult, emberi elméjében nem gondolt a Megszemélyesült Igazítója azon intő figyelmeztetésére, hogy bizonyos feltételek mellett és bizonyos körülmények között nem lehet korlátozni egy Teremtő Fiú teremtői előjogainak időelemét. Jézus szerette volna egészségesnek látni a szenvedő halandókat, ha ez az Atya akaratával nem ellentétes. Jézus Megszemélyesült Igazítója nyomban eldöntötte, hogy a teremtő energiát igénybevevő cselekedet abban az időben nem ellentétes a paradicsomi Atya akaratával, és e döntéssel—Jézus előzőleg kifejezett gyógyítási vágyának tükrében—a teremtő cselekedet úgy lett. Amire egy Teremtő Fiú vágyik és amit az ő Atyja akar, az úgy VAN. Halandók ilyen tömeges fizikai meggyógyítására Jézus egész földi életében nem került sor többet.
Ahogy az várható volt, e kapernaumbeli betszaidai napnyugtai gyógyításnak híre ment egész Galileában és Júdeában, és a messzebb eső vidékeken is. Heródes félelmei újból felerősödtek, és megfigyelőket küldött, hogy számoljanak be neki Jézus munkájáról és tanításairól, és hogy megbizonyosodjon arról, hogy ő volna-e a korábbi názáreti ács vagy pedig Keresztelő János támadt fel holtából.
Főként a fizikai gyógyítás nem szándékos bemutatása miatt, ettől fogva a földi létpályája hátralévő részében Jézus éppen annyira lett gyógyító, mint tanhirdető. Igaz, folytatta a tanítást, de a személyes munkája főként a betegek és a szükséget szenvedők iránti szolgálatra irányult, míg apostolai a tan nyilvános hirdetésének és a hívek keresztelésének munkáját végezték.
De azok többségének, akik természetfeletti vagy teremtő fizikai gyógyulás részesei lettek az isteni energia napnyugtát követő megmutatásakor, nem vált állandó szellemi javára az irgalom rendkívüli megnyilatkozása. Keveseknek vált igazán épülésére ez a fizikai segédkezés, s az időtlen teremtő gyógyítás meglepő kitörése révén a szellemi ország ügye nem haladt előre az emberek szívében.
Azok a gyógyítási csodák, melyek Jézus földi küldetése során itt-ott felbukkantak, nem képezték részét az ország hirdetésére vonatkozó tervének. Véletlenszerűen együtt jártak azzal, hogy egy olyan isteni lény volt a földön, akinek csaknem korlátlan teremtői előjogai vannak és az isteni irgalom és az emberi rokonszenv példa nélkül álló egységével bír. De ezek az úgynevezett csodák sok gondot okoztak Jézusnak annyiban, hogy előítélet-erősítő nyilvánosságot hoztak és komoly mértékű, nem kívánt közismertséget eredményeztek.