Február 26-án Jézus, az apostolai és a követők egy nagyobb csoportja haladt lefelé a Jordán mentén egészen a pereai Betánia közelében lévő gázlóig, addig a helyig, ahol János először hirdette az eljövendő országot. Jézus az apostolaival négy hétig maradt itt, tanítottak és hirdették a tant, mielőtt elindultak volna Jeruzsálembe.
Betániában, a Jordánon túli ottlétük második hete alatt Jézus magával vitte Pétert, Jakabot és Jánost a folyó túlpartján, a Jerikótól délre lévő hegyekbe egy háromnapos kikapcsolódásra. A Mester hármójuknak sok új és magasabb szintű igazságot tanított a mennyországról. E feljegyzés céljára az alábbiak szerint szervezzük újra és rendszerezzük e tanításokat:
Jézus megkísérelte tisztázni, azt várja a tanítványaitól, hogy miután már ízelítőt kaptak az ország jó szellemvalóságaiból, úgy éljenek a világon, hogy az emberekben, látván az ő életüket, tudatosodjon az ország léte, és ebből az indíttatásból kérdezzék meg a híveket az ország útjait illetően. Minden ilyen őszinte igazságkereső mindig örömmel hallgatja meg a hit ajándékáról szóló örömhírt, mely bebocsátást biztosít az országba, annak örökkévaló és isteni szellem-valóságaihoz.
A Mester megpróbálta az országról szóló evangélium minden tanítójának eszébe vésni, hogy az ő egyetlen dolguk az, hogy az Istent az egyén számára mint az egyén Atyját kinyilatkoztassák—hogy ezt az egyént a fiú-tudatossághoz elvezessék; ezután pedig mutassák be ugyanezt az embert Istennek, mint az ő hites fiát. Mindkét alapvető kinyilatkoztatás tökéletesen megvolt Jézusban. Valóban ő lett „az út, az igazság és az élet”. Jézus vallása teljes mértékben az alászállt életének földön való megélésén alapult. E világot elhagyva Jézus nem hagyott maga után könyveket, törvényeket vagy más, az egyén vallási életét érintő emberi szervezeti formát.
Jézus világossá tette, azért jött, hogy olyan személyes és örökkévaló kapcsolatot létesítsen az emberekkel, melynek örökre elsőbbséget kell élveznie minden más emberi kapcsolattal szemben. Hangsúlyozta, hogy ezt a bensőséges szellemi társaságot ki kell terjeszteni minden korszakban, minden társadalmi körülmények között élő minden emberre minden nép körében. Az egyetlen jutalom, melyet a gyermekei számára ígért: ezen a világon—szellemi öröm és isteni közösség; a következő világon—örökkévaló élet a paradicsomi Atya isteni szellemvalóságaiban való fejlődés által.
Jézus nagyon fontosnak tartotta azt, amit ő az országról szóló tanításokban az elsőrendű fontosságú két igazságnak nevezett, és ezek a következők: az üdvözülés elérése hit révén, és egyedül hit révén, melyhez az a forradalmi tanítás társul, hogy az emberi szabadság elérése az igazság őszinte felismerésén keresztül lehetséges: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” Jézus volt a húsvér testben megnyilatkozott igazság, és megígérte, hogy elküldi az ő Igazság Szellemét minden gyermekének szívébe, miután visszatért a mennyei Atyjához.
A Mester egy egész földi korszakkal kapcsolatban tanította meg az alapvető igazságokat ezeknek az apostoloknak. Gyakran figyeltek a tanításaira olyankor, amikor valójában az, amit mondott, a szándéka szerint más világok ösztönzését és képzését szolgálta. A Mester egy új és eredeti élettervet szemléltetett. Emberi nézőpontból valóban zsidó volt, de az életét minden világ számára úgy élte, mint a teremtésrész egy halandója.
Annak érdekében, hogy az országra vonatkozó terv megvalósításában világos legyen az Atyja szerepe, Jézus elmagyarázta, hogy szándékosan hagyta figyelmen kívül a „föld nagyjait”. A szegényekkel kezdte a munkát, éppen azzal az osztállyal, melyet olyannyira elhanyagolt a korábbi idők evolúciós vallásainak többsége. Nem becsült le egyetlen embert sem; a terve világméretű volt, sőt világegyetemi. E bejelentésekben oly merész és határozott volt, hogy még Péter, Jakab és János is néha arra gondolt, hogy Jézus talán magánkívül van.
Szelíden erőltette csak, hogy megismertesse ezekkel az apostolokkal azt az igazságot, hogy ő nem azért jött erre az alászállási küldetésre, hogy példát mutasson néhány földi teremtménynek, hanem azért, hogy mércét állítson fel és mértéket mutasson az emberi életről minden népnek minden világon szerte a világegyetemében. E mérce a legmagasabb szintű tökéletességet közelítette, sőt az Egyetemes Atya végső jóságát. Az apostolok azonban nem tudták felfogni a szavai jelentését.
Kijelentette, hogy tanítóként működni jött, olyan tanítóként, akit a mennyből küldtek, hogy szellemi igazságot közöljön az anyagi elmével. És pontosan ezt tette; tanító volt, nem tanhirdető. Emberi nézőpontból Péter sokkal eredményesebb tanhirdető volt, mint Jézus. Jézus szónoklata a különleges személyisége miatt volt oly eredményes, és nem annyira a lenyűgöző szónoki képessége vagy az érzelmi vonzereje miatt. Jézus közvetlenül az emberek lelkéhez szólt. Ő az ember szellemének tanítója volt, de ezt az elmén keresztül tette. Az emberekkel élt.
Ez alkalommal történt, hogy Jézus bizalmasan közölte Péterrel, Jakabbal és Jánossal, hogy a földi munkáját némely tekintetben korlátozza a „magas társától” kapott megbízás, s ezzel paradicsomi fivérének, Immanuelnek az alászállást megelőző intelmeire célzott. Elmondta nekik, azért jött, hogy megcselekedje az Atyja akaratát és csakis az Atyja akaratát. Lévén, hogy igazán csak egyetlen cél elérése hajtotta, nem aggasztotta őt a világban jelen lévő rossz.
Az apostolok most már kezdték felismerni Jézus nem tettetett barátságosságát. Bár a Mesterhez könnyen lehetett közeledni, mégis mindig minden emberi lénytől függetlenül és felettük élt. Soha, egyetlen pillanatra sem uralkodott el rajta semmilyen tisztán halandói befolyás vagy tette ki magát gyarló emberi ítéletnek. Nem fordított figyelmet a közvéleményre, és nem hatott rá az imádat. Ritkán állt le tisztázni a félreértéseket vagy vette rossz néven a hamis beállítást. Sohasem kért tanácsot; sohasem kért imákat.
Jakab megdöbbent azt látván, hogy Jézus miként szemléli kezdettől fogva a jövendőt. A Mester ritkán látszott meglepettnek. Sohasem volt izgatott, ideges vagy zavart. Sohasem kért bocsánatot senkitől. Néha-néha szomorú volt, de nem csüggedt.
János világosabban felismerte, hogy minden isteni felruházottsága ellenére, végül is, emberi volt. Jézus emberként élt az emberek között és megértette, szerette és tudta kezelni az embereket. A személyes életében oly emberi és mégis oly hibátlan volt. És mindig önzetlen.
Bár Péter, Jakab és János nem túl sokat értett meg abból, amit Jézus ez alkalommal mondott, kegyes szavait a szívükbe zárták, és azok a keresztre feszítés és a feltámadás után oly erőteljesen törtek elő, hogy a későbbi segédkezésüket gazdagabbá és örömtelibbé tették. Nem csoda, hogy ezek az apostolok nem teljesen értették meg a Mester szavait, mert ő egy új korszak tervét vázolta előttük.