Szerdán délre csaknem ezer vendég érkezett Kánába, több mint négyszer annyi, mint amennyit az esküvői ünnepségre meghívtak. A zsidóknál szokás volt szerdán tartani az esküvőt, és az esküvői meghívókat egy hónappal korábban küldték ki. A délelőtt és a kora délután folyamán a rendezvény inkább tűnt a Jézusnak szervezett nyilvános fogadásnak, mint esküvőnek. Mindenki üdvözölni akarta a már majdnem híres galileait, és ő igen szívélyesen viselkedett mindenkivel, fiatallal és öreggel, zsidóval és nem-zsidóval egyaránt. Mindenki örült, amikor Jézus beleegyezett, hogy ő vezesse az esküvői menetet.
Jézus ekkor már teljes mértékben tudatában volt az emberi létének, az isteni előzetes létének és az egyesült és eggyé kapcsolódott emberi és isteni természete helyzetének. Bármely pillanatban tökéletes egyensúlyban volt képes belépni az emberi szerepébe vagy késlekedés nélkül felvenni az isteni természetének személyiségi előjogait.
A nap előrehaladásával Jézusban egyre jobban tudatosult, hogy az emberek arra számítanak, hogy valamilyen csodát tesz; még inkább felismerte, hogy a családja és a hat apostola arra vár, hogy ő valamilyen meglepő, természetfeletti megnyilatkozása révén bejelenti az ország eljövetelét.
Kora délután Mária magához hívta Jakabot és együtt mentek oda Jézushoz érdeklődni, hogy vajon megbízik-e bennük annyira, hogy tájékoztatja őket arról, hogy mikor és az esküvői szertartások mely részénél tervezi kijelenteni magáról, hogy ő a „természetfeletti rendű”. De amint felvetették ezeket a dolgokat Jézusnak, már látták, hogy kiváltották az őrá jellemző felháborodást. Jézus csak ennyit mondott: „Ha szerettek engem, akkor várakozzatok velem, amíg megvárom az Atyám akaratát, aki a mennyben van”. De a szavaiban megbújó dorgálás kiült az arcára.
Az anyjának e kezdeményezése nagy csalódást okozott az emberi Jézusnak, és az anyja ezen ösztönző javaslatára adott saját válasza erősen kijózanította a tekintetben, hogy az istenisége bármilyen kifelé történő megmutatását megengedje magának. Ez éppen ama dolgok közé tartozott, melyekről a hegyi magányában eldöntötte, hogy nem teszi meg. Mária néhány órára nagyon magába roskadt. Azt mondta Jakabnak: „Nem tudom megérteni őt; mit jelent mindez? Hát sosem lesz vége a furcsa viselkedésének?” Jakab és Júdás megpróbálta vigasztalni az anyjukat, miközben Jézus egy órára visszavonult. De aztán visszatért a társasághoz és újra jókedvű és vidám volt.
Az esküvő várakozásteljes nyugalomban folyt le, de az egész szertartás úgy ért véget, hogy a tisztelt vendég nem mozdult, nem szólt egy szót sem. Aztán azt suttogták, hogy az ács és hajóépítő, akit János „a Megszabadítónak” nevezett, az esti ünnepségek során, talán az esküvői estebédnél fog előlépni. De az ilyen megmutatkozással kapcsolatos minden várakozást hatásosan kitörölt a hat tanítvány-apostolának elméjéből az, amikor Jézus röviddel az esküvői estebéd előtt összehívta őket és nagyon komoly hangon így szólt: „Ne higgyétek, hogy azért jöttem ide, hogy csodát tegyek a kíváncsiak kielégítése vagy a kétkedők meggyőzése érdekében. Inkább azért vagyunk itt, hogy várakozzunk az Atyánk akaratára, aki a mennyben van.” De amikor Mária és a többiek látták a tanítványaival beszélgetni, teljesen meg voltak győződve arról, hogy valami rendkívüli dolog fog történni. Így ültek le az esküvői estebédhez és elmerültek az esti ünnep jó társaságának élvezetében.
Az ifjú férj apja bőséges mennyiségben gondoskodott borról az esküvői ünnepségre meghívott vendégek számára, de hát honnan tudhatta volna, hogy a fia esküvője olyannyira kapcsolódni fog Jézusnak a messiási megszabadítóként várt megnyilvánulásához? Örült a megtiszteltetésnek, hogy a vendégei között tudhatja az ünnepelt galileait, de még az esküvői estebéd vége előtt a szolgálói azt az aggasztó hírt hozták neki, hogy a bor kifogyóban van. Amikorra az estebéd hivatalosan véget ért és a vendégek a kertben sétálgattak, a vőlegény anyja négyszemközt tudatta Máriával, hogy a bor elfogyott. Mária bizalmasan ezt mondta: „Ne aggódj—beszélek a fiammal. Segíteni fog rajtunk.” A néhány órával korábban tőle kapott feddés ellenére akart vele beszélni.
Mária a názáreti családi életükben kialakult minden válsághelyzetben sok éven át Jézushoz fordult, így aztán természetes volt, hogy most is őrá gondoljon. Ezt a törekvő anyát azonban más dolgok is késztették, hogy ez alkalommal a legidősebb fiához folyamodjon. Ahogy Jézus ott állt egymagában a kert egyik sarkában, az anyja odament hozzá, s így szólt, „Fiam, nincs már boruk.” Jézus így válaszolt, „Jóasszony, mi dolgom nekem ezzel?” Erre Mária azt mondta, „De én hiszem, hogy eljött a te időd; nem segítesz nekünk?” Jézus válaszul így szólt: „Újból elmondom, hogy én nem ilyen dolgok megtételére jöttem. Miért zaklatsz engem ilyesmikkel?” Ekkor Mária sírva fakadt és könyörgött neki, „De fiam, én megígértem nekik, hogy segíteni fogsz; kérlek, nem tudnál mégis tenni valamit értem?” Jézus erre azt mondta: „Asszony, miért kell neked ilyen ígéreteket tenned? Ügyelj arra, hogy ez többet ne forduljon elő. Minden dologban várnunk kell a mennyei Atya akaratára.”
Mária, Jézus anyja összetört; megdöbbent. Ahogy ott állt előtte, dermedten, könnyek gördültek le az arcán, és Jézus emberi szívét elöntötte az asszony iránti részvét, aki a húsvér testben szülője volt; és előrehajolt, kezét gyöngéden a fejére téve ezt mondta: „Ugyan, Mária anyám, ne szomorkodj az én keménynek tűnő szavaim miatt, hisz nem mondtam-e neked már sokszor, hogy én csak azért jöttem, hogy megcselekedjem a mennyei Atyám akaratát? Nagy örömmel tenném meg, amit kérsz tőlem, ha az részét képezné az Atyám akaratának—” és Jézus itt megállt, habozott egy pillanatra. Úgy tűnt, hogy Mária érzi, hogy valami történik. Felegyenesedett, átkarolta Jézus nyakát, megcsókolta őt, és szaladt is a szolgálók részlege felé, s azt mondta, „Amit az én fiam mond, azt tegyétek meg”. De Jézus nem mondott semmit. Most értette meg, hogy már így is túl sokat mondott—vagyis inkább túl sokat gondolt kívánalmasan.
Mária ujjongott örömében. Azt nem tudta, hogy miként lesz bor, de magabiztosan hitt abban, hogy végül mégiscsak meggyőzte az elsőszülött fiát, hogy nyilvánítsa ki a tekintélyét, hogy merjen előállni és merje vállalni a helyzetét és mutassa meg a messiási hatalmát. Bizonyos világegyetemi hatalmak és személyiségek jelenléte és társulása miatt, melyekről a jelenlévők közül senkinek sem volt tudomása, Máriának nem kellett csalódnia. A Mária által akart bor, és amelyet Jézus, az Isten-ember emberséges rokonszenvvel kívánt, rövidesen rendelkezésre állt.
A közelben állt hat vizes kőedény, színültig tele vízzel, egyenként mintegy hetven liter mennyiségben. E vizet később akarták felhasználni az esküvői szertartás megtisztulási záróeseményei során. Most a szolgálóknak a nagy kőedények körüli sürgése, melyet az anyja buzgón irányított, vonta magára Jézus figyelmét, és amint odalépett, észrevette, hogy a korsókkal bort mernek azokból.
Jézus lassan megértette, hogy mi történt. A kánai esküvői ünnepségen minden jelenlévő közül Jézus lepődött meg a legjobban. Mások számítottak arra, hogy csodát fog tenni, de ő éppen azt nem akarta. Az Ember Fia felidézte magában a Megszemélyesült Gondolatigazító intelmét, melyet a hegyekben kapott tőle. Felidézte, hogy az Igazító hogyan figyelmeztette őt arra, hogy sem hatalom, sem személyiség nem képes megfosztani a teremtői előjogaitól az időtől függetlenül. Ez alkalommal erőtér-átalakítókat, közteslényeket és minden egyéb szükséges személyiséget hívtak össze a víz és a többi szükséges elem közelében, és a Világegyetem Teremtő Urának kifejezett kívánsága mellett már nem volt mód arra, hogy a bor pillanatszerűen meg ne jelenjen. Ennek bekövetkezése kétszeresen is bizonyos volt, hiszen a Megszemélyesült Igazító jelezte, hogy a Fiú kérésének teljesítése semmilyen tekintetben nem ellentétes az Atya akaratával.
De ez semmilyen értelemben nem volt csoda. Nem szegtek meg természeti törvényt, nem érvénytelenítettek ilyet, és még csak meg sem haladtak. Semmi más nem történt, mint az idő kiküszöbölésére került sor a bor elkészítéséhez szükséges vegytani elemek mennyei összeállításával összefüggésben. Kánában ez alkalommal a Teremtő közvetítői éppen úgy készítették el a bort, ahogy azt a szokásos természetes folyamatok révén is teszik, kivéve, hogy ekkor az időtől függetlenül tették, valamint a szükséges vegyi összetevők térbeli összegyűjtése esetében emberfeletti közvetítők beavatkozására került sor.
Nyilvánvaló volt továbbá az is, hogy ennek az úgynevezett csodának a kivitelezése nem állt ellentétben a paradicsomi Atya akaratával, különben nem ment volna végbe, hiszen Jézus már korábban alávetette magát minden dologban az Atya akaratának.
Amint a szolgálók kimerték ezt az új bort és odavitték a násznagyhoz, az „ünnep urához”, és amikor az megízlelte, magához hívta az ifjú férjet, s így szólt: „Az a szokás, hogy először a jó bort hozzák ki, és amikor a vendégek már jól berúgtak, akkor állnak elő a gyengébb termésből készült borral; de te a legjobb bort az estebéd legvégére tartogattad.”
Mária és Jézus tanítványai nagyon örvendtek az állítólagos csodának, melyről úgy gondolták, hogy Jézus szándékosan vitte véghez, Jézus azonban visszavonult a kert egyik csendes szegletébe és mélyen elgondolkodott a néhány pillanattal korábban lejátszódott dolgokon. Végül úgy döntött, hogy e mellékeseményre az adott körülmények között neki személyesen nem volt befolyása, és mivel az nem is volt ellentétes az Atya akaratával, elkerülhetetlenül bekövetkezett. Amikor visszatért az emberek közé, azok már bámulták őt; mind hitték, hogy ő a Messiás. De Jézus igencsak összezavarodott, tudván, hogy csak ama szokatlan történés miatt hisznek benne, melynek véletlenül a szemtanúi voltak. Jézus megint visszavonult egy időre a tetőre, hogy mindezt átgondolja.
Jézus most már teljesen megértette, hogy állandóan résen kell lennie, nehogy a rokonszenvnek és a sajnálatnak engedve ilyesmi még egyszer megtörténjen. Mindazonáltal sok hasonló esemény történt, mielőtt az Ember Fia végleg búcsút vett a húsvér testbeli halandói életétől.