Jézus különösképpen megfeledkezett a földi szüleiről; még reggel is, amikor Lázár anyja szóvá tette, hogy a szülei ekkorra már bizonyára hazaértek, nem úgy tűnt, hogy Jézus felfogta volna, hogy a szülei talán valamelyest aggódnak, amiért hátramaradt.
Újból elment a templomba, de most nem állt meg csendes elmélkedésre az Olajfák hegyének tetején. A reggeli viták során sok időt szenteltek a törvénynek és a prófétáknak, és a tanítók elképedtek, hogy Jézus milyen jól ismeri az írásokat, héberül éppúgy, mint görögül. De nem is annyira az igazságra vonatkozó tudásán csodálkoztak, hanem a fiatalságán.
A délutáni tanácskozáskor még épp csak elkezdtek válaszolni az ima céljával kapcsolatos kérdésére, amikor a vita vezetője felkérte a fiút, hogy jöjjön ki, s maga mellé ültetve őt, megkérte, hogy fejtse ki a saját nézeteit az imáról és az istenimádatról.
Az előző este Jézus szülei már hallottak a különös ifjúról, aki oly ügyesen vívja a szócsatákat a törvénymagyarázókkal, de nem gondoltak arra, hogy e fiú az ő fiuk lehet. Már éppen eldöntötték, hogy elindulnak Zakariás háza felé, mivel úgy gondolták, hogy Jézus talán ellátogatott Erzsébethez és Jánoshoz. Arra gondolván, hogy Zakariás talán a templomban van, meg is álltak ott, útban Júda városa felé. Képzelhetitek a meglepetésüket és megrökönyödésüket, amikor a templomudvarokon áthaladva felismerték az elveszett fiú hangját és meglátták őt magát a templomi tanítok között ülve.
József elnémult, de Mária nem fogta vissza a régóta felgyülemlett félelmeit és aggódását, ahogy az elképedt szülei köszöntésére felálló fiúhoz odaszaladt. Mária így szólt Jézushoz: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Már több mint három napja, hogy az apád és én bánkódva keresünk. Mi lelt téged, hogy így elhagytál bennünket?” Feszült pillanat volt ez. Minden szem Jézusra szegeződött, hogy hallják a válaszát. Apja rosszallóan nézett rá, de nem szólt semmit.
Emlékezzetek, hogy Jézust már fiatalembernek kellett tekinteni. Befejezte a gyermekeknek előírt tanodát, elismerték őt, mint a törvény fiát és átesett az Izráel polgárává avatáson. Az anyja még most is elég komolyan leszidta az összegyűlt emberek előtt, őt, aki éppen az ifjúi élete legkomolyabb és legfennköltebb dolgával volt elfoglalva, s ezzel dicstelenül megfosztotta őt az addigi életének legnagyobb lehetőségétől arra, hogy az igazság tanítójaként, a pártatlanság tanhirdetőjeként, a mennyei Atyja szeretetteljes jellemének kinyilatkoztatójaként lépjen fel.
De a fiú megbirkózott a helyzettel. Ha helyesen ítélitek meg mindama tényezőket, melyek a helyzet kialakulásában közrejátszottak, akkor jobban megérthetitek a fiú azon válaszában rejlő bölcsességet, amit az anyja akaratlan szemrehányására mondott. Egy pillanatnyi gondolkodást követően Jézus így szólt az anyjához: „Miért kerestetek engem ilyen sokáig? Hát nem gondoltátok, hogy itt fogtok engem találni az Atyám házában, hiszen eljött az idő, amikor az Atyám ügyében kell járnom?”
Mindenki meglepődött a fiú beszédmódján. Mindannyian csendben visszavonultak és otthagyták őt a szüleivel. Ekkor az ifjú ember feloldotta a hármuk zavarát azzal, hogy csendesen azt mondta: „Gyertek, szüleim, senki sem tett mást, mint amit a legjobbnak gondolt. A mennyei Atyánk rendelte el ezeket a dolgokat; térjünk hát haza.”
Szótlanul indultak el, s az éjszaka beálltára elérték Jerikót. Csak egyszer álltak meg, mégpedig az Olajfák hegyének tetején, amikor is a fiú a vándorbotját felemelve és az erős érzelmi felindulástól egész testében reszketve azt mondta: „Ó Jeruzsálem, Jeruzsálem és annak népe, mily rabszolgák vagytok—szolgái a római igának és áldozatai a saját hagyományaitoknak—de visszatérek majd, hogy megtisztítsam azt a templomot és megszabadítsam a népemet e rabságból!”
A Názáretbe tartó háromnapos útjuk során Jézus keveset szólt; a szülei sem beszéltek sokat az ő jelenlétében. Egész egyszerűen nem tudták megérteni az elsőszülött fiuk viselkedését, de megőrizték a szívükben a mondásait, még ha azok jelentését nem is tudták felfogni teljesen.
Hazaérvén Jézus röviden szólt a szüleihez, biztosítva őket a szeretetéről és tudatva velük, hogy nem kell attól tartaniuk, hogy a viselkedése által újra okot ad nekik a nyugtalankodásra. A nagy jelentőségű bejelentését azzal zárta, hogy „Bár nekem a mennyei Atyám akaratát kell megcselekednem, engedelmes leszek a földi atyámmal szemben is. Várom, hogy eljöjjön az én időm.”
Bár Jézus gondolatban számos alkalommal elutasította, hogy elfogadja a szüleinek azon jó szándékú, ám megfontolatlan próbálkozásait, melyekkel a gondolkodásmódját akarták befolyásolni vagy megalkotni az ő földi ténykedésének tervét, mégis, a paradicsomi Atyja akaratának megcselekedésére való elhivatottságával összeegyeztethető mértékben, a lehető legtisztességtudóbban alkalmazkodott a földi atyja óhajaihoz és a húsvér testi családja szokásaihoz. Még ha nem is tudott valamit elfogadni, minden lehetőt megtett az alkalmazkodás érdekében. Valóságos művész volt abban, ahogy az elhivatott kötelességét és a családi hűségből, valamint a közösségi szolgálatból eredő kötelezettségeit összeegyeztesse.
József tanácstalan volt, Mária azonban, amint végiggondolta a történteket, megnyugodott, végül pedig úgy tekintette Jézusnak az Olajfák hegyén tett kijelentését, mint látnoki szót arról, hogy a fia Izráel megszabadítójaként teljesíteni fogja a messiási küldetését. Új ösztönzést kapott arra, hogy a gondolatait hazafias és nemzetieskedő csatornákba terelje és ebben támaszkodott fivére, Jézus kedvenc nagybátyja fáradozásaira is; és Jézus anyja minden más módon is hozzáfogott ahhoz a feladathoz, hogy felkészítse az elsőszülött fiát arra, hogy vállalja azok vezetését, akik helyreállítják majd Dávid királyszékét és mindörökre lerázzák a politikai rabságot jelentő pogány igát.
Magyar fordítás © Urantia Alapítvány. A kiadó engedélyével.