Az ember sajátlényegének tanulmányozásához hasznos lehet felidézni:
1. Hogy a fizikai rendszerek alárendeltek.
2. Hogy az értelmi rendszerek mellérendeltek.
3. Hogy a személyiség fölérendelt.
4. Hogy a bent lakozó szellemi erő a benne rejlő lehetőséget tekintve irányító jellegű.
A sajátlényeg bármilyen megfogalmazásakor fel kell ismerni azt a tényt, hogy az élet van először, és annak értékelése vagy értelmezése csak utána következik. Az embergyermek először él és utána gondolkodik az életéről. A mindenségrendi működésben az éleslátás megelőzi az előrelátást.
Az Isten emberré válásának ténye mindörökre megváltoztatta az emberi személyiség minden jelentéstartalmát és minden értékét. A szeretet, a szó szoros értelmében, teljes személyiségek kölcsönös szemléletére utal, legyenek a személyiségek emberiek, isteniek vagy emberiek és isteniek. Az önnön való egyes részei különbözőképpen működhetnek—gondolkodás, érzés, vágyakozás—azonban értelmes cselekvésre kizárólag a teljes személyiség összehangolt sajátosságai összpontosíthatók; és mindezek az erők a halandói elme szellemi felruházottságával társulnak, amikor az emberi lény őszintén és önzetlenül szeret egy másik lényt, legyen az emberi vagy isteni.
Minden halandói valóságfogalom alapja az emberi személyiség ténylegességének feltételezése; minden emberfeletti valóság fogalma az emberi személyiségnek olyan tapasztalásán alapul, amely bizonyos társult szellemi entitásokkal és isteni személyiségekkel kapcsolatos mindenségrendi valóságokkal összefüggésben vagy ilyen valóságokban jelent meg. Az emberi tapasztalásban minden nem-szellemi dolog, a személyiséget kivéve, egy-egy eszköz valamilyen célra. A halandó embernek más—akár emberi, akár isteni—személyhez fűződő igaz viszonya önmagában is egy cél. Az Istenség személyiségével fenntartott ilyen társas viszony a világegyetemi felemelkedés örök célja.
A személyiség birtoklása az embert szellemi lénnyé teszi, hiszen a sajátlényeg egysége és a személyiség öntudata az anyagfeletti világ adománya. Maga az a tény, hogy a halandó anyagelvű ember tagadni képes az anyagfeletti valóságok létezését, már önmagában és önmagától is bizonyítja a szellemi egységbe rendezés létét és a mindenségtudat jelenlétét a saját elméjében és jelzi ezek működését.
Nagy mindenségrendi szakadék tátong az anyag és a gondolat között, és ez a szakadék mérhetetlenül nagyobb az anyagi elme és a szellemi szeretet között. A tudat, és még kevésbé az öntudat, nem magyarázható semmiféle működésközpontú, elektron-társulási elmélettel vagy anyagelvű energia-jelenséggel.
Amint az elme egyre jobban közelít a valóság végső megértéséhez, úgy az anyag egyre kevésbé észlelhető anyagi érzékelés útján, miközben esetleg az elme számára továbbra is valóságos marad. Amint a szellemi alapú éleslátás ahhoz a valósághoz közelít, amely az anyag eltűnése után is megmarad, és így egyre közelebb kerül annak végső feltárásához, akkor az anyag valósága is eltűnik az elme vizsgálati köréből, viszont a szellemi látásmód még mindig képes szellemi természetű mindenségrendi valóságokat és felsőbb értékeket érzékelni. Ugyanígy enged teret a tudomány a bölcseletnek, miközben a bölcselet kénytelen elfogadni a tiszta szellemi tapasztalásban rejlő következtetéseket. A gondolkodás megadja magát a bölcsességnek, a bölcsesség pedig legyőzetik a megvilágosodott és gondolkodó istenimádattól.
A tudományban az ember önnön valója az anyagi világot figyeli; a bölcselet az anyagi világ ilyetén megfigyelésének szemlélése; a vallás, az igaz szellemi tapasztalás pedig az idő és tér energia-anyagai viszonylagos egységbe rendeződésének megfigyelésére irányuló szemlélődés mindenségrendi valóságának tapasztalásbeli felismerése. Olyan szemléletet kialakítani a világegyetemről, amelynek alapját kizárólag anyagelvűség alkotja, arra utal, hogy figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy az emberi tudat minden anyagi dolgot tapasztalati úton eredendően valóságosként értelmez. A megfigyelő nem lehet azonos a megfigyelt dologgal; a kiértékeléshez szükség van az értékelt dolgok bizonyos fokú meghaladására.
Az időben a gondolkodás bölcsességhez vezet, a bölcsesség pedig istenimádathoz; az örökkévalóságban az istenimádat bölcsességhez visz, a bölcsesség pedig a gondolat véglegességét bontja ki.
A fejlődő sajátlényeg egyesítésének lehetősége az egyes alkotó tényezők sajátosságaiban rejlik: az alapenergiákban, az alapszövetekben, az alapvető vegyi szabályozásban, a legfelsőbb eszmékben, a legfelsőbb késztetésekben, a legfelsőbb célokban és a Paradicsomról adományozott isteni szellemben—az ember szellemi természete öntudatának titkában.
A mindenségrendi evolúció célja személyiség-egység elérése az egyre teljesebb szellemirányításon, a Gondolatigazító tanítására és vezetésére adott akarati válaszon keresztül. Mind az emberi, mind az isteni személyiséget olyan belső mindenségrendi minőség jellemzi, amelyet „a fölérendeltség evolúciójának”, a sajátlényeg és a környezet szabályozása kiteljesedésének lehetne nevezni.
A felemelkedő, egykor emberi személyiség az önnön való feletti és a világegyetemben megjelenő egyre teljesebb akarati fölérendeltség kialakulásának két nagy szakaszán megy keresztül:
1. Az önmegvalósítás kiteljesítésének véglegesrend-előtti vagy Isten-kereső megtapasztalása olyan azonosság-kiterjesztési és azonosság-megjelenítési eljáráson keresztül, amely a mindenségrendi kihívásokkal való szembenézéssel és ennek következtében magas szintű világegyetemi ismeretek elsajátításával jár együtt.
2. Az önmegvalósítás alkotó kiteljesedésének véglegesrend-utáni vagy Isten-kinyilatkoztató megtapasztalása, amely a tapasztalás Legfelsőbb Lényének azon Isten-kereső értelmek számára való kinyilatkoztatásán keresztül következik be, akik még nem érték el az Istenhez való hasonlatosság isteni szintjeit.
Az alászálló személyiségek a fentiekhez hasonló tapasztalatokat szereznek a különböző világegyetemi kalandjaik során, amikor is a Legfelsőbb, a Végleges és az Abszolút Istenség isteni akaratának megértéséhez és végrehajtásához szükséges egyre hathatósabb képességek után kutatnak.
Az ember anyagi valója, az emberi azonosság én-entitása a fizikai élet alatt az anyagi élethordozó folyamatos működésétől, az energiák és az értelem közötti folyamatos egyensúlyhiánytól függ, mely az Urantián az élet nevet kapta. Azonban a továbbélési értékkel rendelkező sajátlényeg, a halál élményén túllépni képes sajátlényeg csak úgy tud fejlődni, ha megteremti annak lehetőségét, hogy a kifejlődő személyiség azonosságának székhelyét az időleges élethordozóról—az anyagi testből—a tartósabb és halhatatlan jellegű morontia lélekbe helyezhesse át, és még magasabbra, azokra a szintekre, ahol a lélek eggyé válik a szellemvalósági renddel és ténylegesen eléri azt. Magát az anyagi társulásból a morontia azonosulásba való tényleges átmenetet az emberi teremtmény Isten-kereső döntéseinek őszintesége, állhatatossága és elkötelezettsége teremti meg.