A halandóelme hibái és az emberi viselkedéssel járó tévedések észrevehetően késleltethetik a lélek fejlődését, azonban nem akadályozhatják meg az ilyen morontia jelenség lezajlását, ha azt az emberben lakozó Igazító a teremtményi akarat szerint már elindította. De a halandói halált megelőzően ennek az anyagi, emberi akaratnak mindig meg lesz a lehetősége arra, hogy érvénytelenítse e választását és elutasítsa a továbbélést. A felemelkedő halandó még a továbbélést követően is megtartja azon előjogát, hogy az örök élet elutasítását választhassa; az Igazítóval való eggyé kapcsolódás előtt a fejlődő és felemelkedő teremtmény bármikor választhatja a paradicsomi Atya akaratától való elszakadást. Az Igazítóval való eggyé kapcsolódás jelzi azt a tényt, hogy a felemelkedő halandó mindörökre és visszavonhatatlanul az Atya akaratának megcselekedését választotta.
A húsvér testben való lét tartama alatt a kifejlődő lélek rendelkezik azzal a képességgel, hogy a halandói elme anyagfeletti döntéseit megerősítse. A lélek, lévén anyagfeletti lényegű, nem önmagában működik az emberi tapasztalás anyagi szintjén. E szellemiszint-alatti lélek nem képes működni a morontia szint felett olyan Istenség-szellemi közreműködés nélkül, mint például az Igazító. A lélek nem hoz végleges döntéseket addig, amíg a halál vagy az átvitel el nem választja a halandói elmétől, kivéve, ha és amint ez az anyagi elme a vele együttműködő morontia lelket szabadon és önként fel nem hatalmazza ilyen döntések meghozatalára. Az élet tartama alatt a halandói saját akarat, a döntési-választási személyiség-erő az anyagi elmekörökben van jelen; ahogyan a földi halandói növekedés előrehalad, az embernek e lényege, annak felbecsülhetetlen értékű döntési képességeivel együtt, egyre jobban azonosul a megjelenő morontia-lélek entitással; a halál után, a lakóvilágon való feltámadást követően az emberi személyiség már teljesen azonos az ember morontia sajátlényegével. A lélek így a személyazonosság jövőbeli morontia hordozójának csírája.
E halhatatlan lélek először is jellegét tekintve teljesen morontia, de olyan fejlődési képességgel rendelkezik, hogy változatlanul tovább emelkedik azokra az igazi szellemszintekre, amelyek az Istenség szellemeivel való eggyé kapcsolódási értékkel bírnak, az eggyé kapcsolódásra pedig rendszerint az Egyetemes Atyának ugyanazzal a szellemével kerül sor, amely a teremtmény-elmében ilyen teremtő jelenséget indított.
Mind az emberi elme, mind az isteni Igazító tudatában van a kifejlődő lélek jelenlétének és tőlük eltérő természetének—az Igazító teljesen, az elme részlegesen. A lélek egyre jobban tudatára ébred mind az elmének, mind az Igazítónak mint társ-azonosságoknak, mégpedig saját fejlődése mértékével arányosan. A lélek mind az emberi elme, mind az isteni szellem jegyeiből magába foglal elemeket, azonban folyamatosan úgy fejlődik, hogy erősödjön a szellemszabályozás és az isteni befolyás azon keresztül, hogy segíti az igaz szellemértékkel való összhang megtalálását célzó elme-működést.
A halandói létpálya, a lélek kifejlődése nem annyira próbatétel, mint inkább képzés. A legfelsőbb értékek továbbélésébe vetett hit alkotja a vallás magját; a tiszta vallásos tapasztalás pedig lényegében a legfelsőbb értékek és a mindenségrendi jelentéstartalmak egyesülésének egyetemes valóságként való felismerése.
Az elme a mennyiségeket, a valóságot és a jelentéstartalmakat ismeri. De a minőség—minden, ami érték—érződik. Érezni a megismerő elme és a vele társult, a valóságot meglényegítő szellem közös alkotása képes.
Amennyire az ember kifejlődő morontia lelkét az Isten-tudat értékteremtését alkotó igazság, szépség és jóság átjárja, olyan mértékben válik e lény elpusztíthatatlanná. Ha az ember kifejlődő lelkében nem túlélésképesek az örök értékek, akkor a halandói létezés értelmetlen, és az élet maga megrendítően szomorú káprázat. Mindig igaz azonban: amit az időben elkezdetek, azt bizonyosan be is fejezitek az örökkévalóságban—amennyiben érdemes befejezni.