Az értelmi fogyatékosság vagy a képzettség hiánya azért hátráltatja elkerülhetetlenül a jobb vallási teljesítmények elérését, mert a szellemi természetét tekintve az ilyen elszegényített környezet megfosztja a vallást a fő csatornájától ahhoz, hogy bölcseleti kapcsolatot teremtsen a tudományos ismeretek világával. A vallás értelmi tényezői fontosak, azonban a túlfejlett voltuk néha ugyancsak nagy hátrányt és kellemetlenséget jelent. A vallásnak folyamatosan egy látszólagosan képtelen kényszer mellett kell munkálkodnia: szüksége van a gondolat hatékony kihasználására, s ugyanakkor engednie kell minden gondolat szellemi hasznavehetőségéből.
A vallásos elméleti vizsgálódás elkerülhetetlen, de mindig káros; az okoskodás mindig eltorzítja a vizsgálódása tárgyát. Az elméleti okoskodás hajlamos a vallást valamiféle anyagi vagy emberszerű dologgá alakítani, és így, mialatt közvetlenül megzavarja az okszerű gondolkodás tisztaságát, közvetve arra kényszeríti a vallást, hogy a mulandó világ valamely rendeltetési céljaként jelenjen meg, éppen azon világéként, mellyel szemben örökké éles ellentétet kellene alkotnia. A vallást ezért fogják mindig látszólagos képtelenségek jellemezni, olyan látszólagos ellentmondások, melyek az anyagi és a szellemi világegyetemi szintek közötti megtapasztalható kapcsolat—a morontia mota, az igazság felismerésére és az egység felfogására való, a bölcseletet meghaladó érzékenység—hiányából erednek.
Az anyagi érzések, emberi érzelmek közvetlenül anyagi tettekhez, önző cselekedetekhez vezetnek. A vallási látásmód, a szellemi késztetések közvetlenül vallásos cselekedetekhez, a társadalmi szolgálat és az emberszerető jóakarat önzetlen tetteihez vezetnek.
A vallásos vágy nem más, mint az isteni valóság utáni sóvár kutatás. A vallásos tapasztalás azon tudat felismerése, hogy az ember megtalálta Istent. Amikor valamely emberi lény megtalálja Istent, akkor e lény lelkében megtapasztalja a győzelem leírhatatlan nyugtalanságát, vagyis hogy felfedezte, hogy a kevésbé megvilágosodott társaival megtapasztalandó szeretetteljes szolgálat-kapcsolatra való törekvésre ösztönzik őt, nem is annak megmutatására, hogy ő már megtalálta Istent, hanem inkább arra, hogy hagyja, hogy a saját lelkéből feltörő örökkévaló jóság túláradása megújítsa társait és megnemesítse őket. A valódi vallás fokozottabb társadalmi szolgálatra ösztönöz.
A tudomány, a tudás a tények tudatosulásához vezet; a vallás, a tapasztalás az értékek tudatosulásához vezet; a bölcselet, a bölcsesség összehangolt tudatossághoz; a kinyilatkoztatás (a morontia mota helyettesítője) az igaz valóság tudatosulásához vezet; míg a tények, az értékek és az igaz valóság összehangolása a személyiség-valóság tudatosítását alkotja, a lét csúcsát, valamint az ugyanezen személyiség továbbélésének lehetőségében való hitet.
A tudás az emberek helyének kijelöléséhez, társadalmi rétegek és kasztok létrehozásához vezet. A vallás az emberek szolgálatához, s így az etika és az emberbarátság megalkotásához vezet. A bölcsesség vezet el az eszmék és az embertársak magasabb rendű, jobb társulásához. A kinyilatkoztatás felszabadítja az embereket és elindítja őket az örökkévaló kaland útján.
A tudomány osztályozza az embereket; a vallás szereti az embereket, sőt a vallásos ember magaként szereti őket; a bölcsesség igazságot tesz a különböző emberek között; a kinyilatkoztatás viszont megdicsőíti az embert és megmutatja az embernek az Istennel alkotott társulásra való képességét.
A tudomány mindhiába törekszik a műveltségek testvériségének megalkotására; a vallás hívja életre a szellem testvériségét. A bölcselet a bölcsesség testvériségének elérésére törekszik; a kinyilatkoztatás bemutatja az örökkévaló testvériséget, a Végleges Paradicsomi Testületét.
A tudás büszkeséget merít a személyiség tényéből; a bölcsesség a személyiség jelentéstartalmának tudatossága; a vallás a személyiség értéke felismerésének megtapasztalása; a kinyilatkoztatás a személyiség túlélésének bizonyossága.
A tudomány arra törekszik, hogy azonosítsa, elemezze és osztályozza a határtalan mindenségrend felbontott részeit. A vallás a teljesség-eszmét, az egész mindenségrendet ragadja meg. A bölcselet megkísérli azonosítani a tudomány anyagi szelvényeit az egész tekintetében szellemi látásmóddal kialakított fogalommal. Ahol a bölcselet e próbálkozásában elbukik, ott a vallás sikert ér el, megerősítve, hogy a mindenségrendi kör egyetemes, örökkévaló, abszolút és végtelen. A Végtelen VAGYOK mindenségrendje ezért végtelen, határtalan és mindent magába foglaló—időtlen, tér nélküli és korlátlan. Tanúsítjuk, hogy a Végtelen VAGYOK egyúttal a nebadoni Mihály Atyja és az emberi üdvözülés Istene is.
A tudomány az Istenséget úgy ábrázolja, mint tényt; a bölcselet egy Abszolút eszméjét mutatja be; a vallás úgy láttatja Istent, mint szeretetteljes szellemi személyiséget. A kinyilatkoztatás megerősíti az Istenség tényének, az Abszolút eszméjének és az Isten szellemi személyiségének az egységét, továbbá e fogalmat úgy mutatja be, mint a mi Atyánkat—a létezés egyetemes tényét, az elme örökkévaló eszméjét és az élet végtelen szellemét.
A tudás utáni kutatás alkotja a tudományt; a bölcsességkeresés a bölcseletet; az Isten iránti szeretet a vallást; az igazságra való vágyakozás maga is kinyilatkoztatás. De a bent lakozó Gondolatigazító az, amely az ember esetében összekapcsolja a valóságérzetet a mindenségrendre irányuló szellemi éleslátással.
A tudományban az eszme megelőzi a maga testet öltésének folyamatát; a vallásban a felismerés élménye megelőzi az eszme kifejeződését. Igen nagy a különbség az evolúciós hinni akarás és a felvilágosult értelem, a vallási éleslátás és a kinyilatkoztatás—az akarat, mely hisz—gyümölcse között.
Az evolúció során a vallás gyakran készteti arra az embert, hogy megalkossa a maga fogalmait Istenről; a kinyilatkoztatás azt a jelenséget tárja fel, hogy az Isten felügyelete alatt kifejlődik maga az ember, míg Krisztus Mihály földi életében azt a jelenséget látjuk, hogy az Isten kinyilatkoztatja magát az embernek. Az evolúció azon van, hogy az Istent az emberhez hasonlóvá tegye; a kinyilatkoztatás pedig azon, hogy az embert az Istenhez hasonlóvá tegye.
A tudomány csak az első okokkal elégszik meg, a vallás a legfelsőbb személyiséggel, a bölcselet pedig az egységgel. A kinyilatkoztatás megerősíti, hogy e három valójában egy, és hogy mind jó. Az örök való a világegyetem jó voltát alkotja és nem a tér-rossz idő-káprázatait. Minden személyiség szellemi tapasztalásában mindig is igaz, hogy a valós a jó és a jó a valós.