Bár az egyiptomi műveltség és vallás főként az andita Mezopotámiából származott és nagymértékben átadódott a következő polgárosodott társadalmaknak a hébereken és a görögökön keresztül, az egyiptomiak társadalmi és etikai eszményelvűségéből sok, nagyon sok a Nílus völgyében jelent meg tisztán evolúciós fejleményként. Függetlenül attól, hogy sok andita eredetű igazságot és kulturális elemet vettek át, Egyiptomban több erkölcsi műveltség alakult ki tisztán emberi fejlődésként, mint amennyi hasonlóan természetes eljárásokkal megjelent bármely más elzárt területen Mihály alászállását megelőzően.
Az erkölcsi evolúció nem teljesen a kinyilatkoztatástól függ. Magas erkölcsi értékű fogalmak származhatnak az ember saját tapasztalásaiból is. Az ember azért képes még szellemi értékeket is kialakítani és mindenségrendi látásmódot is levezetni a személyesen megtapasztalt életből, mert isteni szellem lakozik benne. A lelkiismeret és a jellem ilyen természetes kialakulási folyamatait az igazság tanítóinak rendszeres megjelenései is erősítették, akik az ősidőkben a második Édenből, később pedig a Melkizedek sálemi központjából érkeztek.
Évezredekkel azelőtt, hogy a sálemi evangélium behatolt volna Egyiptomba, az ország erkölcsi vezetői igazságosságot, pártatlanságot és a kapzsiság elkerülését tanították. Háromezer évvel a héber írások elkészítése előtt az egyiptomiak jelmondata ez volt: „Magasztos ember, kinek mércéje a pártatlanság; aki ezen az úton jár.” Szelídséget, mértéktartást és megfontoltságot tanítottak. E korszak egyik nagy tanítójának üzenete az volt, hogy „Tégy jót és bánj igazságosan mindenkivel”. E korszak egyiptomi hármasa az Igazság-Igazságosság-Pártatlanság volt. Az Urantia tisztán emberi vallásai közül egy sem haladta meg soha a Nílus-völgy ezen egykori emberszeretetének társadalmi eszményképeit és erkölcsi nagyságát.
E kifejlődő etikai eszmék és erkölcsi eszményképek talaján virágoztak ki a sálemi vallás továbbélő tantételei. A jó és a rossz fogalmai készséges válaszra találtak egy olyan nép szívében, mely hitte, hogy „élet adatik a békésnek és halál a bűnösnek”. „A békés az, aki azt teszi, ami szeretnivaló; a bűnös az, aki azt teszi, ami gyűlöletes.” A Nílus-völgy lakói évszázadokon át e kibontakozó etikai és társadalmi rendszabályok szerint éltek, mielőtt egyáltalán fogalmat alkottak volna a helyesről és a helytelenről—a jóról és a rosszról.
Egyiptom értelmi és erkölcsi volt, de nem volt teljesen szellemi. Hatezer év alatt mindössze négy nagy próféta jelent meg az egyiptomiak között. Amenemopét csak egy ideig követték; Okhbant megölték; Ehnatont elfogadták, de csak ímmel-ámmal és csak egy rövid nemzedéknyi időre; Mózest elutasították. Megismételjük, hogy inkább politikai, semmint vallási jellegűek voltak azok a körülmények, melyek megkönnyítették Ábrahám és később József számára, hogy nagy hatást gyakoroljanak az emberekre Egyiptom-szerte az egy Isten sálemi tanításaiban. De amikor a sálemi hitterjesztők először léptek Egyiptom területére, akkor ezzel a mezopotámiai bevándorlók módosított erkölcsi mércéit is magáénak valló, magas etikai szintre fejlődött műveltséggel találkoztak. E korai Nílus-völgyi tanítók voltak az elsők, akik a lelkiismeretről azt hirdették, hogy az az Isten parancsa, az Istenség hangja.