A HÁZASSÁGOT az anyagi szükség alapította, a nemi vágyódás szépítette meg, a vallás szentesítette és magasztalta fel, az állam követelte meg és szabályozta, míg a későbbi időkben a fejlődő szeretet kezdi igazolni és dicsőíteni, mint a polgárosodott viszonyok leghasznosabb és legnagyszerűbb intézményének, az otthonnak az ősanyját és megteremtőjét. Az otthonépítésnek kell minden nevelési erőfeszítés középpontjában állnia és annak lényegét alkotnia.
A párzás tisztán az ember önmaga átörökítésére irányuló cselekedete, melyhez különböző mértékben társul a maga kedvére való létezés; a házasság, az otthonépítés nagymértékben önfenntartási kérdés, és maga után vonja a társadalom fejlődését. A társadalom maga a családi egységek együttes szervezete. Bolygói tényezőkként az egyének igencsak átmenetiek—csak a családok folyamatos közvetítők a társadalmi evolúcióban. A műveltség és a tudás folyói a családon mint csatornán áramlanak az egyik nemzedéktől a másikig.
Az otthon alapvetően társadalomtani intézmény. A házasság az ember önfenntartásban való együttműködéséből és az önmaga átörökítése érdekében való társulásából nőtt ki, s a maga kedvére való létezési elem meglehetősen esetlegesen befolyásolta azt. Mindazonáltal az otthon az emberi létezés lényeges rendeltetési céljai közül mindhármat magába foglalja, míg az élet továbbadása teszi az alapvető emberi intézménnyé, és a nemi jelleg emeli ki minden más társadalmi tevékenység közül.