Amikor a fegyveres katonák és őrök csoportja fáklyákat és lámpásokat tartva a kerthez közeledett, Júdás jóval a csapat előtt lépkedett, hogy gyorsan azonosítani tudja Jézust, és így a letartóztatására készülők könnyedén elfoghassák még mielőtt a társai a védelmére siethetnének. Volt még egy oka annak, hogy Júdás úgy döntött, hogy a Mester ellenségei előtt halad: Arra gondolt, hogy úgy fog tűnni, mintha a katonák előtt ért volna a helyszínre, és így az apostolok és a Jézus körül gyülekező többiek nem tudják majd közvetlen kapcsolatba hozni őt a szorosan a nyomában járó fegyveres őrökkel. Júdás még arra is gondolt, hogy majd úgy tesz, mintha azért sietett volna ide, hogy figyelmeztesse őket a letartóztatásra igyekvők közeledésére, ám a számítását keresztülhúzta az, ahogyan Jézus az árulót megbélyegzőn üdvözölte. Bár a Mester kedvesen szólt Júdáshoz, úgy köszöntötte, mint hitszegőt.
Ahogy Péter, Jakab, János és a mintegy harminc táborbeli társuk észrevette a fegyveres csapatot, amint az fáklyákkal előbukkan a hegytetőn, tudták, hogy a katonák Jézus elfogására jönnek, és mind gyorsan lerohantak az olajütőhöz, ahol a Mester a holdfényben egymagában üldögélt. Az egyik oldalon a katonák közeledtek, a másik oldalon pedig a három apostol és a társaik tartottak arrafelé. Amint Júdás odalépett, hogy üdvözölje a Mestert, a két csoport megállt, nem mozdult, közöttük a Mesterrel és Júdással, mely utóbbi arra készült, hogy áruló csókkal illesse Jézus homlokát.
Az áruló korábban abban reménykedett, hogy miután az őröket a Getszemániba vezette, egyszerűen csak megmutatja Jézust a katonáknak, vagy legfeljebb megtartja azon ígéretét, hogy csókkal üdvözli őt, és azután gyorsan eltűnik a színről. Júdás nagyon félt attól, hogy az apostolok mind jelen lesznek, és hogy a támadásukat őrá összpontosítják megtorlásul azért, mert el merte árulni a szeretett tanítójukat. Ám amikor a Mester úgy üdvözölte, mint árulót, olyannyira összezavarodott, hogy nem próbálkozott a meneküléssel.
Jézus még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy megmentse Júdást attól, hogy ténylegesen is elárulja őt, azáltal, hogy mielőtt a hitszegő odaért volna hozzá, kitért az útjából és megszólítva a bal oldalon legelöl álló katonát, a rómaiak századosát, ezt kérdezte, „Kit kerestek?” A százados azt felelte, „A názáreti Jézust.” Erre Jézus egyenesen odaállt a tiszt elé, és ezen egész teremtésösszesség Istenének higgadt méltóságában azt mondta, „Én vagyok az.” E fegyveres csapat tagjai közül sokan hallották Jézust tanítani a templomban, mások meg már hallottak a nagy tetteiről, és amikor meghallották, hogy ilyen nyíltan azonosítja magát, az első sorokban állók visszahőköltek. Meglepetéssel töltötte el őket, hogy milyen higgadtan és fenségesen azonosította magát. Ezért aztán már nem volt szükség arra, hogy Júdás folytassa az árulási tervének kivitelezését. A Mester bátran felfedte magát az ellenségei előtt, és így már Júdás segítsége nélkül is elfoghatták volna. Ám a hitszegőnek tennie kellett valamit, hogy magyarázatot adjon a fegyveres csapattal való együttlétére, és emellett meg akarta mutatni, hogy ő a maga részéről eleget tesz a zsidók vezetőivel kötött egyezségnek annak érdekében, hogy jogosult legyen arra a nagy jutalomra és tiszteletre, melyről azt hitte, hogy kijár neki azért, mert megtartotta azon ígéretét, hogy Jézust a kezükre játssza.
Amint az őrök magukhoz tértek a Jézus megpillantása és szokatlan hangszíne okozta első megdöbbenésükből, és amint az apostolok és a tanítványok közelebb jöttek, Júdás odalépett Jézushoz és homlokon csókolva őt, azt mondta, „Üdvöz légy, Mester és Tanító.” Amikor Júdás így megölelte a Mesterét, Jézus így szólt: „Barátom, hát ennyi nem elég? Még el is árulnád az Ember Fiát egy csókkal?”
Az apostoloknak és a tanítványoknak valósággal a földbe gyökerezett a lábuk a látványtól. Egy pillanatig senki sem mozdult. Erre Jézus, kibontakozva Júdás áruló öleléséből, odalépett az őrökhöz és a katonákhoz, és újra megkérdezte, „Kit kerestek?” A százados megint azt mondta, „A názáreti Jézust.” Jézus megint csak azt felelte: „Mondtam már, hogy én vagyok az. Ha tehát engem kerestek, a többiek hadd menjenek útjukra. Én kész vagyok veletek menni.”
Jézus hajlandó volt az őrökkel visszamenni Jeruzsálembe, és a katonák századosa ugyancsak hajlandó volt megengedni a három apostolnak és a társaiknak, hogy békében a dolgukra menjenek. De mielőtt ehhez hozzáfoghattak volna, ahogy Jézus ott állt, várva a százados parancsait, egy bizonyos Malchusz, a főpap szír testőre, odalépett Jézushoz és arra készült, hogy hátrakösse Jézus kezét, jóllehet a római százados nem rendelte el, hogy Jézust megkötözzék. Amikor Péter és a társai azt látták, hogy a Mestert ilyen megaláztatásban akarják részesíteni, nem tudták tovább türtőztetni magukat. Péter kirántotta a kardját és a többiekkel együtt odarohant, hogy lesújtson Malchuszra. De még mielőtt a katonák a főpap szolgájának védelmére kelhettek volna, Jézus tiltón felemelte a kezét és ellentmondást nem tűrő hangon azt mondta: „Péter, tedd el a kardodat! Akik kardot ragadnak, azok kard által pusztulnak. Hát nem érted, hogy az Atya akarata, hogy kiigyam e poharat? És nem tudod azt sem, hogy én akár most is parancsolhatnék az angyalok és a társaik több mint tizenkét hadosztályának, akik kiragadnának engem e néhány ember kezéből?”
Mialatt Jézus ily eredményesen eltérítette a követőit a tettleges ellenállás szándékától, ez elég volt ahhoz, hogy az őrség kapitányát félelem töltse el, aki így a katonái segítségével erősen megragadta Jézust és gyorsan megkötözték. Amint súlyos kötelekkel a kezét összekötötték, Jézus azt mondta nekik: „Miért jöttök ellenem kardokkal és botokkal, mint ahogy a haramiát szokás elfogni? Naponta ott voltam veletek a templomban, nyilvánosan tanítottam az embereket, és nem próbáltatok meg elfogni.”
Miután Jézust megkötözték, a kapitány, attól való félelmében, hogy a Mester követői esetleg megpróbálkoznak a kiszabadításával, parancsokat adott, hogy őket is fogják el; ám a katonák nem voltak elég gyorsak, ugyanis Jézus követői, meghallván a kapitány által a letartóztatásukra kiadott parancsokat, sietve visszavonultak a szurdokba. János Márk mindvégig a közeli pajtában maradt egyedül. Amikor az őrök elindultak Jézussal vissza Jeruzsálembe, János Márk megpróbált kilopózni a pajtából annak érdekében, hogy utolérje a menekülő apostolokat és tanítványokat; ám épp ahogy előmerészkedett, a menekülő tanítványok üldözéséből utoljára visszatérő katonák egyike a közelben haladt el, és meglátva az ifjút a lenvászon köpenyben, üldözni kezdte, és majdnem utol is érte. A katona valójában elég közel került Jánoshoz ahhoz, hogy megragadja a köpenyét, de a fiatalember kiszabadította magát az öltözékből és mezítelenül menekült tovább, s a katona markában csak az üres köpeny maradt. János Márk a legnagyobb sietségben tartott Zebedeus Dávidhoz a felső ösvényen. Amikor elmesélte Dávidnak, hogy mi történt, mindketten visszasiettek az alvó apostolok sátraihoz és tájékoztatták a nyolcakat a Mester elárulásáról és elfogásáról.
Nagyjából akkor, amikor ők a nyolc apostolt ébresztgették, azok, akik a szurdokba menekültek, most visszatértek, és mindannyian az olajsajtó közelében gyülekeztek, hogy megvitassák a teendőket. Időközben Simon Péter és Zebedeus János, akik az olajfák között bújtak el, már elindultak a katonák, őrök és szolgák tömege után, akik úgy vitték vissza Jézust Jeruzsálembe, mintha egy megátalkodott bűnözőt kísértek volna. János közelről követte a tömeget, Péter azonban távolságot tartva ment utánuk. Miután János Márk kiszabadult a katona markából, magához vett egy köpenyt, melyet Simon Péter és Zebedeus János sátrában talált. Gyanította, hogy az őrök Annásnak, a kiérdemesült főpapnak a házához viszik Jézust; így futva megkerülte az olajfa-ligetet és a tömeg elébe került, majd elbújt a főpap palotájának kapujához vezető bejárat közelében.