◄ 182:2
182. írás
183:0 ►

A Getszemániban

3. Egyedül a Getszemániban

182:3.1

Miután megnyugodott és elcsendesült az egész tábor, Jézus elvonult Péter, Jakab és János társaságában egy közeli szurdokba, ahová már korábban is gyakran eljárt imádkozni, és hogy az Istennel együtt legyen. A három apostol nem tudta nem észrevenni, hogy Jézus milyen fájdalmasan levert; a Mesterüket még soha azelőtt nem látták ilyen gondterheltnek és szomorúnak. Amikor odaértek az imádságos helyéhez, arra kérte őket, hogy üljenek le és virrasszanak vele, miközben ő egy kőhajításnyira eltávolodott imádkozni. Amikor arcra borult, így imádkozott: „Atyám, azért jöttem e világba, hogy megcselekedjem az akaratodat, és így is tettem. Tudom, hogy eljött az idő, hogy életemet adjam a húsvér testben, és nem riadok vissza tőle, de szeretném tudni, hogy akaratod-e az, hogy e poharat kiigyam. Küldj nekem bizonyosságot arról, hogy a halálom által kell örömet szereznem neked, éppen úgy, ahogy az életemben is szereztem.”

182:3.2

A Mester néhány pillanatig imádkozó testtartásban maradt, és azután odament az apostolokhoz, akiket alva talált, mert szempilláik elnehezültek és nem tudtak ébren maradni. Ahogy Jézus felkeltette őket, ezt mondta: „Hát nem tudtok virrasztani velem még egy órán át sem? Hát nem látjátok, hogy a lelkem szerfelett szomorú, halálosan bánatos, és hogy a társaságotokért esedezem?” Miután a három apostol felébredt az alvásból, a Mester megint elvonult magában, és a földre borulva, ismét imádkozott: „Atyám, tudom, hogy e poharat elkerülni lehetséges volna—veled minden dolog lehetséges—de én azért jöttem, hogy megcselekedjem az akaratodat, és bár ez keserű pohár, kiiszom, ha úgy akarod.” Amint az imát így elmondta, egy fenséges angyal jött le mellé, szólt hozzá, megérintette és erőt öntött belé.

182:3.3

Amikor Jézus visszament, hogy beszéljen a három apostollal, megint mély álomba merülten lelt rájuk. Felébresztette őket, mondván: „Ilyen órán szükségem van arra, hogy velem virrasszatok és imádkozzatok—annál is inkább szükségetek van az imádkozásra, nehogy kísértésbe essetek—miért alusztok hát el, amikor itt hagylak titeket?”

182:3.4

Ezután, harmadszorra is, a Mester visszavonult és imádkozott: „Atyám, látod alvó apostolaimat; könyörülj rajtuk. A szellem valóban készséges, de a húsvér test gyenge. Most, ó, Atyám, ha e pohár nem múlik el, akkor kiiszom. Ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg.” Amikor az imádkozást befejezte, egy darabig a földre borulva maradt. Amikor felkelt és visszament az apostolaihoz, megint csak alva találta őket. Nézte őket és szánalommal és gyöngédséggel a hangjában így szólt: „Aludjatok csak és pihenjetek; a döntés ideje már elmúlt. Elért minket az óra, amelyben az Ember Fiát árulással az ellenségei kezére adják.” Ahogy lehajolt, hogy felrázza őket, azt mondta: „Keljetek fel, térjünk vissza a táborba, mert meglátjátok, az árulóm már közel jár, és eljött az idő, amikor a nyájamat szétkergetik. De én e dolgokról már szóltam nektek.”

182:3.5

Az évek során, amikor Jézus a követői között élt, ők valóban sok bizonyítékot találtak az ő isteni természetére, most azonban az emberisége új bizonyítékainak lesznek tanúi. Éppen az istenisége kinyilatkoztatásainak legnagyobbika, vagyis a feltámadása előtt most kellett elérkezniük a halandói természete bizonyítékainak, a megaláztatásnak és a keresztre feszítésnek.

182:3.6

Minden egyes alkalommal, amikor a kertben imádkozott, az emberisége erős hit-szorításban talált fogást az isteniségén; emberi akarata még teljesebben lett eggyé az Atyja isteni akaratával. A fenséges angyal által neki elmondottakban egyebek mellett ott volt annak üzenete is, hogy az Atya azt szeretné a Fiától, hogy a földi alászállását úgy fejezze be, hogy átesik a halál teremtményi tapasztalásán, éppen úgy, ahogy minden halandónak meg kell tapasztalnia azt az anyagi felbomlást, amely által az időbeli létezésből átkel az örökkévalóság fejlődésébe.

182:3.7

Az est korábbi részében nem látszott oly nehéznek a pohár kiivása, de ahogy az emberi Jézus búcsút vett az apostolaitól és aludni küldte őket, a megpróbáltatástól való iszonyata felerősödött. Jézus az érzések természetes hullámzását élte át, mely minden emberi tapasztalás velejárója, és e pillanatban elfáradt a munkától, kimerült a megfeszített munka és az apostolai biztonsága miatti fájdalmas aggódás hosszú óráitól. Bár halandó ember nem képes felfogni az Isten megtestesült Fiának ama gondolatait és érzéseit, melyek ekkor eltöltötték, mi tudjuk, hogy komoly fájdalmat és elmondhatatlan szomorúságot viselt el, mert a veríték nagy cseppekben gördült le az arcán. Végre meggyőződött arról, hogy az Atya azt akarja, hogy az események a maguk természetes menetét kövessék; teljes mértékben elszánta magát, hogy az egyik világegyetem elsőszámú vezetőjeként birtokolt legfelsőbb hatalmából semmit sem fog igénybe venni a maga megmentése érdekében.

182:3.8

Egy hatalmas teremtésösszesség összegyűlt seregei lebegtek ekkor a helyszín felett, Gábrielnek és Jézus Megszemélyesült Igazítójának átmeneti, közös parancsnoksága alatt. E mennyei seregek hadosztályparancsnokait többször is figyelmeztették, hogy ne avatkozzanak be ezekbe a történésekbe a földön, hacsak nem maga Jézus rendeli el a közbelépésüket.

182:3.9

Az apostoloktól való elválás élménye komoly teher volt Jézus emberi szívén; a szeretettel vegyes szomorúság kerítette hatalmába és nehezítette meg, hogy a bizonyosan rá váró halállal szembenézzen. Felismerte, hogy az apostolai mennyire gyengék és mennyire tudatlanok, és rettegett attól, hogy el kell hagynia őket. Jól tudta, hogy eljött az indulás ideje, de az emberi szíve tudni szerette volna, hogy nincs-e esetleg valamilyen szabályos menekülési út a szenvedés és a szomorúság szörnyű állapotából. Miután így megpróbálkozott a meneküléssel, és az nem sikerült neki, már hajlandó volt kiinni a poharat. Mihály isteni elméje tudta, hogy megtette a tőle telhetőt a tizenkét apostolért; Jézus emberi szíve azonban azt szerette volna, ha még többet lehet tenni értük, mielőtt a világban magukra maradnak. Jézus szívét ez összetörte; igazán szerette a testvéreit. A vér szerinti családjától elszigetelődött; az egyik választott társa azon volt, hogy elárulja. Az apjának, Józsefnek a népe elutasította őt és ezzel megpecsételték a sorsukat, elbuktak mint nép, mely különleges küldetést kapott a földön. A lelkét a megcsalt szeretet és az elutasított irgalom kínozta. Ez a pillanat is egy olyan szörnyű emberi pillanat volt, amikor úgy tűnt, hogy minden egyszerre zúdul rá az emberre pusztító kegyetlenséggel és szörnyű gyötrelemmel.

182:3.10

Jézus emberi lénye nem volt érzéketlen az egyéni magányosságra, a nyilvános megszégyenülésre és az ügye kudarcának megmutatkozására. Mindezek az érzések leírhatatlan súllyal zúdultak rá. E nagy szomorúságban elméje visszatért a gyermekkorának názáreti napjaihoz és a Galileában végzett kezdeti ténykedéséhez. E nagy megpróbáltatás idején a földi segédkezésének számos kellemes mellékeseménye bukkant fel az elméjében. Ezekkel a názáreti, kapernaumi, Hermon-hegyi, valamint a csillámló Galileai-tónál megtapasztalt napkeltét és napnyugtát idéző régi emlékekkel enyhítette fájdalmát, amint megerősítette emberi szívét és felkészült, hogy szembenézzen a hitszegővel, akinek oly rövid időn belül el kell árulnia őt.

182:3.11

Mielőtt Júdás és a katonák megérkeztek volna, a Mester teljesen visszanyerte a szokásos higgadtságát; a szellem győzedelmeskedett a húsvér test felett; a hit fölébe kerekedett minden aggódó és kétkedő emberi hajlamnak. Sor került a teljesen kibontakozott emberi természet végső megmérettetésére és a vizsgát sikeresen letette. Az Ember Fia még egyszer felkészült, hogy nyugodtan és a legyőzhetetlensége teljes bizonyosságában nézzen szembe az ellenségeivel, úgy, mint egy olyan halandó, aki fenntartás nélkül az Atyja akarata megcselekedésének szentelte magát.


◄ 182:2
 
183. írás ►
 

Magyar fordítás © Urantia Alapítvány. A kiadó engedélyével.