A zsidók sokféleképpen gondolkodtak a várt megszabadítóról, és a messiási tant oktató különféle irányzatok mindegyike képes volt felmutatni a héber írások megfelelő részeit az álláspontjuk bizonyítására. Általános értelemben a zsidók úgy tekintettek a nemzeti történelmükre, mint amely Ábrahámmal kezdődött és a Messiásnál és az Isten országának új korszakánál fejeződik be. A korábbi időkben úgy képzelték el a megszabadítót, mint „az Úr szolgáját”, aztán úgy, mint „az Ember Fiát”, míg később némelyek egészen addig is elmentek, hogy úgy utaljanak a Messiásra, mint az „Isten Fiára”. De függetlenül attól, hogy „Ábrahám magjának” vagy „Dávid fiának” nevezték, mind egyetértettek abban, hogy ő lesz a Messiás, a „felkent”. A fogalom így fejlődött az „Úr szolgájától” a „Dávid fiáig”, az „Ember Fiáig” és az „Isten Fiáig”.
János és Jézus korában a tanultabb zsidók olyan képet alakítottak ki az eljövendő Messiásról, mint aki a tökéletessé lett és jellegzetes izraelita, aki „az Úr szolgájaként” magában egyesíti a próféta, a pap és a király hármas tisztségét.
A zsidók őszintén hittek abban, hogy miként Mózes csodálatos tettekkel szabadította meg apáikat az egyiptomi rabságból, úgy az eljövendő Messiás még nagyobb hatalmi csodákkal és még csodásabb faji győzelmi tettek révén fogja felszabadítani a zsidó népet a római uralom alól. A rabbik csaknem ötszáz olyan szakaszt emeltek ki az írásokból, amelyek, függetlenül a nyilvánvalóan ellentmondásos voltuktól, a rabbik szerint megjövendölték az eljövő Messiást. Az időpont, a megjelenési mód és a rendeltetés mellett csaknem teljesen szem elől veszítették a megígért Messiás személyiségét. A zsidó nemzeti dicsőség helyreállítását—Izráel világi felemelését—keresték, semmint a világ üdvözülését. Ezért hát nyilvánvaló, hogy a názáreti Jézus sohasem felelhetett meg a zsidó elme anyagias messiási felfogásának. Sok híres messiási előrejelzés, ha e látnoki kijelentéseket más szemmel nézték volna, igen természetes módon felkészíthette volna az elméiket arra, hogy felismerjék Jézusban egy korszak lezáróját és a minden nemzetnek szóló irgalom és üdvözülés új és jobb megítéltetési időszakának megnyitóját.
A zsidókat úgy nevelték, hogy higgyenek a sekina tantételében. Ám az Isteni Jelenlét e híres jelképe nem volt látható a templomban. Hittek abban, hogy a Messiás eljövetele helyreállítja azt. Zavaros elméleteik voltak a faji bűnről és az emberi természet feltételezett rossz voltáról. Némelyek azt tanították, hogy Ádám bűne hozott átkot az emberi fajra, és hogy a Messiás leveszi ezt az átkot és az embert visszahelyezi az isteni kegybe. Mások azt tanították, hogy az Isten az ember megteremtésével jó és rossz természettel egyaránt ellátta azt; hogy amikor látta ennek az eredményét, nagyon csalódott volt, és hogy „Megbánta, hogy embert teremtett”. Akik ezt tanították, hittek abban, hogy a Messiás azért fog eljönni, hogy megszabadítsa az embert a benső rossz természetétől.
A zsidók többsége azt hitte, hogy a nemzeti bűneik miatt és a nem-zsidó áttértek nem kellő elhivatottsága miatt szenvednek még mindig a római uralom alatt. A zsidó nemzet nem tartott őszinte bűnbánatot; ezért késik a Messiás eljövetele. Sokat beszéltek a bűnök megbánásáról; ezért volt jelen János hitszónoklatában az erős és közvetlen felszólítás, „Bánjátok meg bűneiteket és keresztelkedjetek meg, mert közel a mennyország”. A mennyország csakis egyetlen dolgot jelenthetett minden jámbor zsidó számára: a Messiás eljövetelét.
Mihály alászállásának volt egy, a Messiásról alkotott zsidó felfogástól teljes mértékben idegen vonása is, és az a két természetnek, az emberinek és az isteninek az egyesülése volt. A zsidók különféleképpen gondolkodtak a Messiásról, mint tökéletessé lett emberről, emberfeletti emberről, sőt még mint isteniről is, de sohasem gondoltak az emberi és az isteni egyesülésére. Ez volt az a nagy buktató, amelyben Jézus korai tanítványai rendre megbotlottak. A Messiás fogalmát úgy képzelték el, mint Dávid fiát, ahogy azt a korai próféták leírták; mint az Ember Fiát, Dániel és némely későbbi próféta emberfeletti elképzelését; és mint az Isten Fiát, ahogy azt Hánókh könyvének szerzője megírta és bizonyos kortársai ábrázolták; de soha egy pillanatra sem merült fel bennük annak igaz fogalma, hogy a két természet, az emberi és az isteni egyetlen földi személyiségben egyesül. A Teremtőnek a teremtményi alakban való megtestesülését addig még senki sem nyilatkoztatta ki. Az csak Jézusban nyilatkoztatott ki; a világ semmit sem tudott az ilyen dolgokról addig, amíg a Teremtő Fiú húsvér testet nem öltött és meg nem jelent a teremtésrész halandói között.