Minden jól ment egészen addig a végzetes keddi napig, szeptember 25-ig, amikor Szeforiszból hírnök érkezett a názáreti házhoz a megrendítő hírrel, miszerint József, aki a kormányzói palotánál dolgozott, súlyosan megsérült egy daru összeomlása miatt. A szeforiszi hírvivő útban József háza felé megállt a műhelynél, tájékoztatta Jézust az apját ért balesetről, és együtt mentek a házhoz, hogy elsőként tudassák Máriával a rosszhírt. Jézus nyomban az apjához akart menni, Mária azonban nem akart hallani másról, minthogy maga siessen a férjéhez. Úgy rendelkezett, hogy az akkoriban tízéves Jakab kísérje őt Szeforiszba, míg Jézus otthon marad a kisebb gyermekekkel a visszatértéig, ugyanis nem tudta, hogy József milyen komolyan sérült meg. De József még azelőtt belehalt a sérüléseibe, hogy Mária megérkezett volna. Hazahozták Názáretbe, és a következő napon az apái mellé helyezték végső nyugalomra.
Épp amikor jók voltak a kilátások és a jövő fényesnek tűnt, egy kegyetlennek hitt kéz lesújtotta a názáreti család fejét, a család ügyei összekuszálódtak, és a Jézussal és az ő képzésével kapcsolatos minden terv összeomlott. Ez az ácslegény, aki épp most múlt el tizennégy éves, ráébredt, hogy nemcsak hogy teljesítenie kell a mennyei Atyja azon megbízását, hogy kinyilvánítsa az ő isteni természetét a földön és a húsvér testben, hanem az ő ifjú emberi természetének kell felvállalnia a megözvegyült anyjával és a hét öccsével és húgával—és a még meg nem születettel—való törődés felelősségét is. E názáreti fiú lett most ennek az oly hirtelenül megfogyatkozott családnak az egyetlen támasza és vigasza. Hát így alakulhatott azon természetes események sorozata az Urantián, melyek arra kényszerítették a beteljesülés ezen ifjú emberét, hogy olyan korán felvállalja e nehéz, de jobbára nevelési és fegyelmi jellegű felelősségeket, melyek abból eredtek, hogy egy emberi család feje lett, hogy a saját öccseinek és húgainak apjává lett, hogy támogassa és védelmezze az anyját, hogy az apja házának őrévé legyen, az egyetlen otthoné, melyet e világi ittléte során megismerhetett.
Jézus készségesen fogadta az oly hirtelenül rászakadt felelősségeket, és egész végig hűen viselte is azokat. Az életének legalább egy nagy kérdése és előrelátott nehézsége a váratlan eseménnyel megrendítően megoldódott—most már nem várták el tőle, hogy Jeruzsálembe menjen tanulni a rabbik felügyelete alatt. Mindig is igaz maradt, hogy Jézus „nem üldögélt senki lábánál”. Mindig is kész volt tanulni még a legkisebb gyermekektől is, de sohasem vetemedett arra, hogy emberi forrásokból tanítsa az igazságot.
Még ekkor sem tudott semmit Gábrielnek az anyjánál tett látogatásáról a születése előtt; erről csak Jánostól értesült a keresztelése napján, a nyilvános segédkezésének kezdetén.
Az évek múlásával a fiatal názáreti ács egyre inkább ezzel az állandó mércével mért minden társadalmi intézményt és minden vallási szokást: Mit tesz az az emberi lélekért? Vajon elviszi-e az Istent az emberhez? Vajon elviszi-e az embert az Istenhez? Bár ez az ifjú nem hanyagolta el teljesen a kikapcsolódás és a közösségi élet különböző formáit, az idejét és energiáit egyre inkább csakis két célnak szentelte: a családjáról való gondoskodásnak és az arra való felkészülésnek, hogy megcselekedje az Atyja mennyei akaratát a földön.
Ebben az évben lett a szomszédok szokása az, hogy a téli estéken benéztek hozzájuk, hogy meghallgassák Jézus hárfajátékát, meghallgassák a történeteit (mert a fiú mesteri elbeszélő volt), és hallgassák, amint felolvas a görög írásokból.
A család gazdasági ügyei elég simán mentek továbbra is, mert elég pénzzel rendelkeztek József halálakor. Jézus hamar bebizonyította, hogy jó üzleti érzékkel rendelkezik és van érzéke a pénzügyekhez is. Nagyvonalú volt, de mértékletes; takarékos volt, de nagylelkű. Bölcs és hatékony igazgatója lett az apja vagyonának.
De mindazon dolgok ellenére, amit Jézus és a názáreti szomszédok tehettek annak érdekében, hogy derűt vigyenek a házba, Márián és még inkább a gyermekeken erőt vett a szomorúság. József nem volt többé. József rendkívüli férj és apa volt, és mindannyiuknak hiányzott. Még megrázóbban szomorúnak tűnik a dolog, ha belegondoltok, hogy úgy halt meg, hogy nem is szólhattak hozzá és nem is hallhatták az áldást adó utolsó szavait.