A halandó ember legtöbb átmeneti nehézsége a mindenségrendhez való kettős viszonyából ered. Az ember a természet része—a természetben létezik—ugyanakkor képes a természetet meghaladni. Az ember véges, azonban a végtelenség egy szikrája lakozik benne. Ez a kettős helyzet nem csak hogy megteremti a rossz lehetőségét, hanem számos olyan társadalmi és erkölcsi helyzetet is teremt, melyet nagy bizonytalanság és nem kevés félelem terhel.
A természet legyőzéséhez és az ember önnön valójának meghaladásához szükséges bátorság engedhet az önhittség kísértéseinek. A sajátlényegét meghaladni képes halandó kísértést érezhet saját öntudatának istenítésére. A halandói kényszerhelyzetet az a kettős tény alkotja, hogy az embert korlátozza a természet, ugyanakkor különleges szabadságot is élvez—a szellemi választás lehetőségének és a cselekvésnek a szabadságát. Az anyagi szinteken az ember a természet szolgálója, míg a szellemi szinteken ő a győző a természet és minden ideigvaló, véges dolog felett. Az ilyen látszólagos ellentmondás elválaszthatatlanul összekapcsolódik a kísértéssel, a lappangó rosszal, a döntési hibákkal, és amint a sajátlényeg büszkévé és önhitté válik, megjelenhet a bűn.
A bűn jelentette kihívás nem önmagától létezik a véges világban. A végesség ténye önmagában sem nem rossz, sem nem bűnös. A véges világot végtelen Teremtő alkotta—a világ az ő isteni Fiainak keze munkája—és ezért jónak kell lennie. A végesnek a helytelen felhasználása, kifordítása és eltorzítása az, ami létrehozza a rosszat és a bűnt.
A szellem képes uralni az elmét; az elme pedig képes szabályozni az energiát. De az elme csak azon átalakulni képes megnyilvánulási lehetőségekre általa kifejtett értelmes beavatkozáson keresztül képes az energia szabályozására, melyek a fizikai területek okainak és hatásainak matematikai szintjén a természetben megvannak. A teremtményelme eredendően nem képes az energia szabályozására; ez Istenség-előjog. A teremtményelme ugyanakkor képes az energia befolyásolására, és így is tesz, amint a fizikai világegyetem energia-titkait kifürkészte.
Amikor az ember a fizikai valóságon változtatni akar, legyen a változtatás tárgya saját maga vagy a környezete, akkor ez annyiban lehet sikeres, amennyiben felfedezte az anyag szabályozásának és az energia irányításának módjait és lehetőségeit. Segítség nélkül az elme képtelen bármiféle olyan anyagi lényegű dolgot is befolyásolni, eltekintve a saját fizikai működési rendjétől, amelyhez elszakíthatatlanul hozzákapcsolódott. Viszont a test rendszereinek avatott felhasználásával az elme egyéb működési rendeket teremthet, még energia-kapcsolódásokat és élő-kapcsolatokat is, amelyeket kihasználva egyre inkább képessé válhat a fizikai szintjének szabályozására, sőt uralására a világegyetemben.
A tudomány a tények forrása, és az elme nem képes tények nélkül működni. A tények a bölcsesség építményében az építőelemek, melyeket az élettapasztalat habarcsa köt meg. Az ember megtalálhatja Isten szeretetét tények nélkül is és felfedezheti Isten törvényeit szeretet nélkül is, de sohasem lesz képes az Első Forrás és Középpont mindent magába foglaló természete végtelen arányosságának, mennyei összhangjának és tökéletes teljességének értékelésére addig, amíg rá nem lelt az isteni törvényre és az isteni szeretetre, valamint tapasztalati úton nem egyesítette ezeket saját kialakuló mindenségrendi bölcseletében.
Az anyagi tudás gyarapodása lehetővé teszi az eszmék jelentéstartalmainak és az eszményképek értékeinek jobb értelmi megbecsülését. Az emberi lény a benső tapasztalásaiban igazra lelhet, de pontosan kell ismernie a tényeket ahhoz, hogy ezeket a személyes igazság-felfedezéseket a mindennapi élet támasztotta könyörtelenül gyakorlatias igényekre alkalmazni tudja.
Teljesen természetes dolog, hogy a halandó embert a biztonság hiányának érzései gyötrik, amint úgy tekint önmagára, mint akit leküzdhetetlen mértékben korlátoz a természet, és ugyanakkor minden ideigvaló, véges dolgot teljes mértékben meghaladó szellemi erőket birtokol. Kizárólag a vallásos bizodalom—az élő hit—képes az embert éltetni ilyen bonyolult és nyugtalanító kihívások közepette.
Az ember halandó természetére leselkedő és a szellemi épsége megőrzésének kihívást jelentő összes veszély közül a gőg a legnagyobb. A bátorság értékes, az önmagunkkal való túlságos foglalkozás viszont öntelt és öngyilkos. Az ésszerű mértékű önbizalom nem helyteleníthető. Az embert az állatvilágból kiemelő egyetlen dolog az önmaga meghaladására való képessége.
Az önhittség megtévesztő, mérgező és bűn-tápláló, akár egyénben, akár csoportban, emberfajtában vagy nemzetben jelenik meg. Szó szerint igaz, hogy „Kevélységre gyalázat jön.”