Egyetlen állítólagos vallási kinyilatkoztatás sem tekinthető hitelesnek, ha nem ismeri el az etikai kötelesség azon kényszerítő igényeit, melyeket a megelőző evolúciós vallás teremtett meg és támogatott. A kinyilatkoztatás csalhatatlanul kitágítja a kifejlődött vallás etikai látókörét, s ezzel egyidejűleg biztosan kiterjeszti az összes előző kinyilatkoztatás erkölcsi kötelességeit.
Amikor bírálat tárgyává akarjátok tenni az ember kezdetleges vallását (vagy az ősember vallását), akkor e vadak megítélésekor és az ő vallási élményeik értékelésekor szem előtt kell tartanotok a felvilágosultságuk és az öntudatuk szintjét is. Ne essetek abba a hibába, hogy a magatok tudás- és igazságmércéi szerint ítéltek meg valamely más vallást.
Az igaz vallás az a magasztos és mély meggyőződés a lélekben, mely sürgetőleg arra inti az embert, hogy helytelen dolog nem hinnie azokban a morontiai valóságokban, melyek az ő legnemesebb etikai és erkölcsi felfogásait, az élet legnagyobb értékeiről és a világegyetem legmélyebb valóságairól általa alkotott legmagasabb rendű fogalmait képezik. Az ilyen vallás egyszerűen a szellemi tudat legmagasabb rendű parancsaihoz való értelmi hűség megtartásának megélése.
A szépség keresése csak addig képezi részét a vallásnak, ameddig etikus és csak olyan mértékben, amennyire gazdagítja az erkölcsi felfogását. A művészet csak akkor vallási, ha magas szellemi késztetésből nyert cél hatja át.
A polgárosodott ember felvilágosult szellemi tudatának nem is annyira valamilyen sajátos értelmi hiedelemhez vagy valamiféle különös életmódhoz van köze, hanem inkább az élet igazságának, a halandói lét folyton visszatérő helyzeteire való válaszadás jó és rossz módszerének a felfedezéséhez. Az erkölcsi tudat csak egy elnevezés, melyet azon etikai és kibontakozó morontiai értékek emberi felismerésére és tudatosítására alkalmaznak, mely kötelesség megköveteli, hogy az ember tartsa magát a viselkedése feletti napi ellenőrzéshez és annak irányításához.
Elismerve ugyan, hogy a vallás tökéletlen, a természetének és működésének azért van legalább két gyakorlati jellegű megnyilvánulása:
1. A vallás szellemi késztetése és bölcseleti nyomása hajlamossá teszi az embert arra, hogy az erkölcsi értékekről készített értékelését kivetítse a társainak dolgaira is—ez a vallás etikai válasza.
2. A vallás az emberi elme számára megalkotja azon isteni valóság szellemivé lényegített tudatosságát, mely isteni valóság az erkölcsi értékek korábbi fogalmain alapul és hit révén azokból ered, és amely isteni valóság a szellemi értékek ráépült fogalmaival összhangban van. A vallás ezáltal válik a halandói ügyek minősítőjévé, a valóságban való megdicsőült erkölcsi bizodalom formájává, az idő teljesebb valóságaivá és az örökkévalóság maradandóbb valóságaivá.
A hit válik az összekötő kapoccsá az erkölcsi tudat és a maradandó valóság szellemi fogalma között. A vallás válik azzá az úttá, melyen az ember kitörhet a mulandó és természeti világ anyagi korlátai mögül az örökkévaló és szellemi világ mennyei valóságaihoz az üdvözülés, a fokozatos morontia átalakulás eljárása révén és azon keresztül.