Az értelmes ember tudja, hogy ő a természet gyermeke, az anyagi világegyetem része; hasonlóképpen látja, hogy az egyéni személyiség nem él tovább az energia-világegyetem matematikai pontossággal leírható szintjének mozgásaiban és feszültségeiben. Az ember szellemi valóságot sem láthat meg sohasem a fizikai okok és hatások vizsgálatán keresztül.
Egy emberi lény tudatában van annak is, hogy ő egy eszmei mindenségrend része, és bár a fogalom egy halandói élethossznál tovább is fennmaradhat, semmi olyan eredendő dolog nincs a fogalomban, mely az azt felfogó személyiség személyes túlélésére utalna. Az oktan és az értelem lehetőségeinek kimerítése sem fogja soha feltárni az okszerű gondolkodással foglalkozó tudós vagy a gondolkodó számára a személyiség továbbélésének örökkévaló igazságát.
A törvény anyagi szintje gondoskodik az okozatiság folytonosságáról, a megelőző hatásra való véget nem érő viszonthatásról; az elmeszint sugallja az eszmei folytonosság fennmaradását, a fogalmi lehetségességnek az előzetesen létező fogalmakból való szüntelen következését. De a világegyetem e szintjeinek egyike sem mutat a kíváncsi halandónak menekülési utat a helyzetének részlegességéből és abból az elviselhetetlen kétségből, hogy ő a világegyetemben átmeneti jelenség, a korlátozott életenergiák kimerülésével megsemmisülésre ítéltetett mulandó személyiség.
Csakis a szellemi látásmódhoz vezető morontiai úton haladva törheti le az ember valaha is azokat a bilincseket, melyek a világegyetembeli halandói helyzetének természetes velejárói. Az energia és az elme visszavezet a Paradicsomhoz és az Istenséghez, de az embernek sem az energiával való felruházottsága, sem az elmével való felruházottsága nem közvetlenül ilyen paradicsomi Istenségtől ered. Az ember csak szellemi értelemben Isten gyermeke. Ez azért van így, mert csakis szellemi értelemben igaz, hogy az ember jelenleg fel van ruházva a paradicsomi Atyával és ő lakozik benne. Az emberiség sohasem fedezheti fel az isteniséget, kivéve a vallásos tapasztalás útján és az igaz hit gyakorlása révén. Az Isten igazságának hittel való elfogadása teszi képessé az embert arra, hogy kiszabaduljon az anyagi megkötések szűk korlátai közül és az ad józan reményt neki ahhoz, hogy biztonságosan elkormányozza élete hajóját az anyagi területről, ahol halál van, a szellemi területre, ahol örökkévaló élet van.
A vallás célja nem az Istenre való kíváncsiság kielégítése, hanem inkább az, hogy értelmi állandóságot és bölcseleti biztonságot nyújtson, hogy kiegyensúlyozza és gazdagítsa az emberi életet azáltal, hogy vegyíti a halandóit az istenivel, a részlegest a tökéletessel, az embert az Istennel. Vallásos tapasztaláson keresztül telítődnek valósággal az embernek az eszményiségről alkotott fogalmai.
Az isteniségről sohasem lehet tudományos vagy oktani bizonyítékokat előtalálni. Az értelem egymaga sohasem képes igazolni a vallásos tapasztalás értékeit és jóságait. De mindig igaz marad az, hogy: bárki, aki meg akarja cselekedni az Isten akaratát, meg fogja érteni a szellemi értékek érvényességét. Ez a legjobb megközelítés, mely a halandói szinten alkalmazható ahhoz, hogy a vallásos tapasztalás valóságára bizonyítékokat kínáljunk. Az ilyen hit adja meg az egyetlen menekülési lehetőséget az anyagi világ gépies szorításából és az értelmi világ tökéletlenségének hibás torzításából; ez az egyetlen megtalált megoldás az egyén személyiségének folytatódó továbbélésével kapcsolatos halandói gondolkodás megoldatlan helyzetére. Ez az egyetlen útlevél a valóság kiteljesítéséhez és az élet örökkévalóságához a szeretet, a törvény, az egység és a fokozatos Istenség-elérés egyetemes teremtésében.
A vallás hatékonyan gyógyítja az ember eszményalapú elszigeteltségének vagy szellemi magányosságának érzését; Isten fiaként ismeri el a hívőt, egy új és jelentőségteljes világegyetem létpolgáraként. A vallás biztosítja az ember számára, hogy amennyiben követi a lelkében észlelhető pártatlanság fényét, azáltal azonosul a Végtelen tervével és az Örökkévaló szándékával. Az ilyen felszabadult lélek nyomban elkezdi otthon érezni magát ebben az új világegyetemben, az ő világegyetemében.
Ilyen hitbeli átalakulás megélését követően többé már nem vagytok a matematikai mindenségrend rabszolga-részei, hanem inkább az Egyetemes Atya felszabadult, saját akaratú fiai vagytok. Az ilyen felszabadult fiú többé már nem küzd egyedül a mulandó létezés lezárulásának feltartóztathatatlan eljövetelével; többé már nem harcol az egész természet ellen szemernyi esély mellett; többé már nem tántorítja el a bénító félelem, hogy esetleg valamilyen reménytelen káprázatba vetette bizodalmát vagy valamilyen furcsa tévképzet mellett tett hitet.
Az Isten fiai éppen hogy inkább együtt sorakoznak fel a harcra abban a csatában, ahol a valóság győzedelmeskedik a létezés részleges árnyai felett. Végül minden teremtményben tudatosul az a tény, hogy Isten és egy közel határtalan világegyetem összes isteni serege áll az ő oldalán abban a mennyei küzdelemben, melynek célja az örök élet elérése és az isteniségi elismertség elnyerése. Az ilyen, hitben felszabadult fiak már bizonyosan felsorakoztak az idő küzdelmeiben az örökkévalóság legfelsőbb erőinek és isteni személyiségeinek oldalán; a járásuk során most még a csillagok is őértük harcolnak; végül belülről tekintenek végig a világegyetemen, az Isten nézőpontjából, és minden átalakul az anyagi elszigeteltség bizonytalanságaiból az örök szellemi fejlődés bizonyosságaivá. Még maga az idő is az örökkévalóság árnyékává válik, melyet a paradicsomi valóságok vetnek a tér vonuló vértjére.
[Közreadta egy nebadoni Melkizedek.]
Magyar fordítás © Urantia Alapítvány. A kiadó engedélyével.